– Mikor körvonalazódott, hogy képzőművészeti pályára lépsz? Hogyan talált egymásra a fotózás és a grafika?
– Már az elemi iskolában kiderült, hogy jól rajzolok és van némi tehetségem, de biztosra akkor dőlt el, amikor sikeresen felvételiztem a csíkszeredai, mostani Petőfi Sándor Általános Iskolába. Az ötödik osztályt már ott kezdhettem el a rajzosztályban. A fényképezés jóval később lépett be az életembe, gyakorlatilag a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Líceum elvégzése környékén. Első találkozásom a kamerával egy osztálykiránduláson történt, amikor kézről kézre járt közöttünk egy Zenit típusú fotógép. Amikor hozzám került, nagyon belelkesedtem: utasításokat adtam, egy jó szöget kiválasztva beálltam, és lőttem pár képet. Mint utólag kiderült, azok a felvételek mind elégtek.
Fotóművész mint fotóriporter
– Miképp lettél fotóriporter, illetve vizuálisnevelés-oktató?
– Ez egy hosszú sztori, de megpróbálom röviden elmesélni. A fényképezőgéppel való első találkozásom után sikertelenül felvételiztem az egyetemre, és – jobb híján – komolyabban elkezdtem foglalkozni a fotózással. Mire mégis felvettek az egyetem képgrafikai szakára, már több gép megfordult a kezemben, megtanultam a labortechnikát, magam hívtam elő a filmjeimet, magam nagyítottam a képeket, és ismertem pár jó fotóst. Így találkoztam egykori mesteremmel, Nagy P. Zoltánnal, akit nyaranta helyettesítettem fotóriporterként az akkori Hargita Népe napilapnál. Első éveimben még otthon laboráltam, a fürdőszobát ideiglenesen átalakítottam sötétkamrává, így a kész anyagot vittem be a főszerkesztőnek. Az államvizsgám előtt nem sokkal hirdették meg a fotóriporteri állást a már
említett napilapnál, ahol ugyan sikerült a vizsgám, mégsem vettek fel, arra hivatkozva, hogy még nem végeztem el az egyetemet, így ez a vonat elment.
Az egyetem befejezése után a tanügy maradt lehetőségként, sikeresen vizsgáztam a Tanulók Háza által meghirdetett rajz katedrára, és – mivel a tanterv megengedte – mellette a fotózást is szívesen tanítottam. Így hoztam létre az Alkotóműhelyt, ahol vizuális nevelést oktatok, ennek keretén belül a diákok a különböző technikákon túl látásmódot is tanulnak. Majd 2006-ban, mit ad Isten, egyszer csak a volt kollégák szóltak – természetesen titokban –, hogy indul Csíki Hírlap néven az azonos nevű, 1900-as évek elején megszűnt napilap utóda, és menjek a csapatba fotóriporternek. Így lettem az első csíkszeredai színes újság riportere és újraalapító tagja.
– Milyennek látod az utánpótlást, miként ismertethető, szerettethető meg a fiatalsággal a képzőművészet?
– A diákjaim már nagyon könnyen, mondhatni zsigerből használják a különféle technikai eszközöket, szoftvereket, a tehetségesebbek könnyedén alkalmazzák is ezeket a képzőművészetek terén. Csupán irányt kell mutatni nekik, formálni a látásmódjukat.
– Te kiktől tanultál legtöbbet a pályád elején?
– Időrendi sorrendben haladva Gaál András festőművész és Ferencz Ernő szobrászművész voltak a tanáraim az általános iskolában, majd a középiskolában Márton Árpád festőművész, a grafika terén Koszti István. Az egyetemen Suzana Fântânariu és Vică Tilă-Adorian grafikusművészek hatottak rám. A fotózást autodidakta módon tanultam, könyvekből és tapasztalatok által, azonban sokat segített, mentorált pályám során a már korábban említett Nagy P. Zoltán fotóművész.
A fatáblában minden benne van
– A kiállításaid között hosszú évek teltek el, s noha napilapokon keresztül a munkáid folyamatosan az emberek szeme elé kerültek, művészeti alkotásokkal ritkán jelentkeztél. Összeegyeztethetők-e a munkahelyi kötöttségek az alkotás szabadságával?
– Nem voltak szükségszerűek a kiállítások, hiszen valóban folyamatosan jelentek meg fotóim az újságban. A munkahelyi kötöttséget nem éreztem, a fotózást tekintve tulajdonképpen kinyíltak a lehetőségek, és a napi kötelező mellett nagyon sok érdekes téma kínálta magát. Eleinte két géppel dolgoztam, hogy szétválasztható legyen a munka és a művészfotózás. Később a digitális technikánál már a szelektálással és az utómunkával lehetett ezt megoldani. Ugyanakkor a fotóriporteri állás egész embert kívánt, egy ideig emiatt kevésbé jutott idő a rajzolásra, de szerencsés módon egyre sűrűbben kaptam meghívást alkotótáborokba. Ezért hálás vagyok sok jó embernek, mert az egyetem után végül ezek a műhelyek tették lehetővé, hogy kizárólag az alkotásra, a grafikára összpontosítsak. Itt fejlesztettem ki az egyedinek mondható frottázs technikámat, amely a kézi rajz és a fa erezetének, évgyűrűinek rejtett lehetőségeiben, kapcsolatában gyökerezik.
– A természet fontossága, a fa mintázata mint ihletforrás, a textúrák játéka a névjegyednek számít. Veled született, otthonról hozott adottság ez, vagy a fotóriporteri múlt domborította ki?
– Az alkotásaim jellege, témája és a felhasznált technika, a fa anyaga megadja a választ erre a kérdésre. Részben a környezet és a munkám formált, de velem született nyitottság is kellett hozzá.
– Milyen lehetőségeket kínál ez a technika, még milyen eljárásokat használsz szívesen?
– A frottázst alkalmazom legszívesebben, mert végtelen lehetőség van benne, mindig egyedi textúra rajzolódik ki a gondosan előkészített rajztábla és a szénrajz vonalai által. Előfordul, hogy a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálnak egy-egy kép létrehozásában, és az is előfordul, hogy egy konkrét témához keresek megfelelő textúrát. Így a képek mélyebb gondolatiságot fejeznek ki. A frottázs lehetőségeit használtam abban a sorozatomban is, amely a Vonalkódok címet kapta, és megfotózott grafikai hatású tájakat ültettem át szénrajzzá. Így a fotó és grafika párban nyújtott esztétikai élményt. Kizárólag szénnel dolgozom, nem törekszem színes, tetszetős képek létrehozására, sosem az eladhatóság volt a szempont.
A fotózás terén ugyanakkor a műtermi fotózást részesítem előnyben, amely több lehetőséget ad a kép megrendezésére, a mondanivaló kibontására, itt nagyobb a rendezői szerep, az alkotás lehetősége. Közel három éve dolgozom egy újabb sorozaton, amelynek témája a párkapcsolatok természete. Ezek a hagyományosnak mondható jegyes-, illetve házastársi fotók újragondolásai, állati motívumokkal, erős szimbolikával, új minőséggel kiegészülve. Erős érzelmi tér bontakozik ki a párok közötti dinamikából, nyers erővel sugároznak a különféle karakterek.
– A közeljövőt illetően milyen tervek foglalkoztatnak még?
– Az említett, állati motívumokkal beszélő, Barbár képek című sorozatomat szeretném befejezni. Elképzeléseim szerint egy tizenkét képből álló, óriás nagyítású kiállításon mutatnám be, amely méretével és mondanivalójával ütős lenne. Ehhez azonban támogatóra is szükségem lesz, aki fantáziát lát egy nagy méretű digitális printkollekció létrehozásában.
Terveim között szerepel még egy korábbi fotósorozat folytatása és kiterjesztése a Kárpát-medencére, amelynek témája az ember és közvetlen környezete, harmóniája, illetve diszharmóniája. Dokumentarista jellegű, megrendezés nélküli műveim középpontjában az ember áll. Nem öltöztetem be őket, nem megrendezett képeket készítek, hanem a valóságot szeretném megmutatni a maga szépségeivel, hiányaival, rendjével vagy kuszaságával. A portrék önmagukért beszélnek, a környezet tárgyai, berendezései, a textíliák vagy éppen a még távolabbi múltat idéző képek egész családtörténeteket mesélnek. Azok a tárgyak, amelyekkel alanyaim körülveszik magukat, róluk beszélnek, elárulják a társadalomban elfoglalt helyüket, nemzeti-vallási hovatartozásukat is. Szeretnék eljutni a lehető legkülönbözőbb helyekre – a Kárpát-medence más elszakított területeire –, és leképezni, megörökíteni a régiók sajátos jelenét, amely kiváló tükre a lelkületnek, életmódnak, értékrendnek. Olyan anyagot készítenék, amely a Kárpát-medencében élő különböző etnikumok belső élettereit, otthonait hasonlítaná össze kulturális, vallási, nemzeti szempontok szerint.
– Tudsz időt szakítani az alkotómunkára? Miképpen néz ki egy átlagos napod?
– Vidékre költöztem, közelebb kerültem a természethez, és végre sikerült elültetnem – talán nem véletlen – pontosan tizenkét fát. Ez az időszak több gondolkodásra, elmélyülésre ad lehetőséget.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Sokan leselkednek ezeken a képeken, pajkos titkokat, igazi bűnöket, méltó bűnhődést vágynak látni ezek a mohó tekintetek. Máskor meg egy-egy régi történet újabb változatát, talán az időben eltévedt folytatást láthatjuk: Zsuzsanna meglesi a véneket, Léda lemegy a pincébe a hattyúhoz, később pedig öregasszonyként keresi meg a lépcső alján várakozó gácsért.
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz
Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?