Vannak festők, akik a jelenünk olykor árnyéktakarta arcával szembesítenek. Incze Mózes ilyen alkotó.
A színeket, formákat, kompozíciókat, motívumokat vagy olykor az ecsethasználatot tekintve érezzük a régi mesterek jelenlétét, reneszánsz miszticizmus vagy épp romantikus álomszerűség érhető tetten a festményein, mégis tudjuk, hogy mai képek ezek, a korszerűség legmarkánsabb értelmében. Nemcsak azért, mert egy korábbi hagyományra reflektáló kompozícióban mai tárgyak tűnnek fel, huzalokat, csatlakozókat, fémtárgyakat, visszapillantó tükröket fedezhetünk fel e különös alakok szomszédságában, hanem mert korunk legmerészebb törekvéseit, legvadabb sóvárgásait, legaggasztóbb elidegenedéseit és legcsábítóbb zsákutcáit világítja meg.
A technikai fejlődés – mint egy újonnan épülő Bábel-torony – azzal kecsegtet, hogy hatalmasak leszünk, a gépek által képessé válunk mindarra, amire korábban csak a legnagyobb tehetséggel megáldottak voltak. Hol vannak ebben a folyton „fejlődő” világban a művészet határai, az emberi létezés végpontjai, a szentség megismerésének lehetőségei? Ideiglenes jelenlétté válik a jelenvalóság egykori adománya, ismerős ismétlődések terelgetnek a nyugtalanítón csábító ismeretlen felé, határokba ütközünk, melyeken átjutva azzal szembesülünk, hogy mögöttük sincs semmi más, mint amit az innenső oldalon megismertünk – a végtelenség talán nem ebben az irányban van.
Incze Mózes útra hív, irányokat mutat, játéklehetőségekkel kecsegtet, látomásokkal, reményekkel tarisznyál fel olyankor is, amikor az emberhez méltó jövő körvonalai elhomályosulnak. Nem ejt kétségbe, hanem gondolkodásra szólít fel.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)
Kopriva Attila képei úgy tudósítanak egy örök jelenidejű világról, hogy a néző egyértelműen érzi, neki is köze van ehhez a látomáshoz. A téli dombok, a nyáj vagy akár az egyszerű használati tárgyak is mind az otthonosság érvényes definíciói – az ember jelenlétét érezzük, azé az emberét, aki gondos gazdája a világnak.
Szkukálek Lajos magánmitológiáját szürreális alkotásokból és kollázsokból építi. Mágikus realizmus jellemzi ezeket az alkotásait, sok bennük a realisztikus elem, a dolgok olvashatóak, felismerhetőek, de szürrealizmussal és fantasztikummal keverednek. Munkásságának van egy realisztikus irányú ága is, tájképeket, belső tereket, csendéleteket fest. Emellett grafikákat, illusztrációkat is készít.
Mintha rögtön egy Bukta Imre-képbe lépnénk ki az autóból. A kapun belül egy kutya vakkant, de pár másodperc múlva már két házőrző járőrözik farkcsóválva, láthatóan szeretik a vendégeket. Galuska és Szeplős – mutatja be őket Bukta Imre. Egy takaros házba érkezünk, először a házigazda által tervezett kemencére csodálkozhatunk rá, és arra, hogy ebben a szerethetően eklektikus helyiségben milyen magától értetődően megfér a hagyományos és a modern.
Mi igazabb, mint a szépség? Mi igazabb, mint az elmúlás? Gyönyörűség és borzadály tűnik fel ugyanazon a képen, a régit megfojtó virágzás, a bomlás halált hozó burjánzása és az életigenlő sarjadás – vörösek, barnák, lilák, mégis zöldek, Krisztus útszéli szobrokba kódolt, évezredeken átvilágló magányossága és a női test szépségének zavarba ejtő percnyi diadala. Hogy fér meg ennyi minden egyazon képen? Hogy marad igaz?
Karda Zenkő személyében egy kivételes karakterábrázoló tehetséggel megáldott illusztrátorral gazdagodott a gyerekirodalmunk. Állandó keresés jellemzi, számos technikával dolgozik, folyton újabb és újabb kifejezésmódot talál, ezért képei erős társai a meséknek. A játékosság és a hangulatfestés mellett azokat a fogódzókat is beléjük kódolja, amelyekre érzelmileg is kapcsolódni tud a néző. Mert nemcsak bájos, nemcsak kecses figurák ezek, nem csupán a szemnek tetsző ábrázolások, hanem a távolodó gyerekkor tünékeny szépségeiből lopnak vissza néhány pillanatot.
Dr. Bay Miklós és felesége, dr. Bay Éva évtizedek óta gyűjti a nagybányai festményeket. Ebből a gondosan és szeretettel válogatott gyűjteményből tavaly egy jelentős képzőművészeti anyagot (hatvanegy festményt és kilenc szobrot, melyek becsült értéke 750 millió forint) adományoztak a kiskunhalasi Thorma János Múzeumnak – ez a Bay-gyűjtemény címmel nyílt állandó kiállítás. Nekik köszönhetően Kiskunhalas büszkélkedhet a nagybányai művészet legnagyobb és legátfogóbb magyarországi kiállításával.
Bestialitás és valamifajta szenvtelen testiség jelenik meg ezeken a képeken, megjegyezhető arcok helyett az emberállat torz furcsaságai, a zabolátlan ösztön, amelyet évezredek óta próbálunk száműzni a civilizációból. Nyers hús – talán ezt mondhatnánk, ha egyetlen képben kellene összefoglalnunk ennek a különös világnak a lényegét. Szinte élő, még tapinthatóan létező, érzékelhetően lüktető valóság sejlik fel e groteszk lények mögött.
Stefanovits Péter művészetében egyaránt otthonos a fényesség dicsérete és az elmúlás komorsága, a bolond hétköznapi maszkjai kéz a kézben járnak a magány alakváltozásaival – mosolyogni és bólintani is tanítanak ezek a képek. Megannyi biztatás: játszunk fényt, játszunk sötétséget, játszunk elmúlást, játszunk világszületést!