Mint amikor egy játékdobozból nem gyermeknek való dolgok kerülnek elő – Gazdag Ágnes képei épp az ilyen szinte-ártatlanság miatt zavarba ejtőek. A kedves képű ragadozók és antropomorf szörnyek reneszánsz és barokk klasszikusokat idéző portréi egy sajátos mitológiát teremtenek.
Ismerős történetek, az európai kultúra kifordított, elferdített hagyományai és mítoszai köszönnek itt vissza. Kezdetben talán csak a „láttam már valahol” felfedezés öröme érinti meg a nézőt, például amikor az Urbinói Vénusz, a Leukipposz lányainak elrablása, a Léda és a hattyú vagy az ismert Madonna-ábrázolások parafrázisait szemléli, aztán tör rá valami visszás félelem. Se nem ártatlan, se nem romlott, amit lát. Eszelős – ötlik fel egy találóbb szó. Bármi megtörténhet – döbben rá, és néha a bármi a legijesztőbb.
De lehet ez tréfa is, pimasz, pajkos, sőt pajzán – otromba és felszabadító farsangi világba csöppenünk, ahol állatarcúságunk és finomkodó gesztusaink egyaránt nevetségesek. Nem maszkok ezek: mi magunk vagyunk e kis testű, selymes ragadozók, babaarcú cédák, ábrándos szemű áldozatok és a kegyetlen tekintetű szörnyetegek is. Vannak rítusok, amelyekhez épp ránk van szükség – ezért nem marad idő pironkodni vagy a cipőnk orrát bámulni, hiszen az átmenetiség kegyetlensége a megtisztulás útjának elkerülhetetlen stációja.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 25-i számában)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.