Mayer Hella képein az álmok változékony játékai érhetők tetten: a gyerekkor hangjai biztosítják a háttérzajt ezekhez a furcsa látomásokhoz. Mintha a saját hangunkat hallanánk, de egy olyan helyen visszhangzik, ahol még sosem jártunk, mégis otthonos. Csak annyi bizonyos, ami a vászonra ráfér: a kép szélén túl a visszatérő rémálmaink kezdődhetnek vagy akár a legszebb birodalmaink határai húzódhatnak, mintha épp azokat az álompillanatokat emelte volna ki a festő, amikor még bármi megtörténhet.
Szokatlan perspektívát kínál, valami mindig rejtve marad, mégis messzire láthatunk: a rejtettségről, az átmenetekről, a világba vetettségről tudunk meg valami lényegeset. Nézzük ezeket a parányi emberalakokat a visszhangos terekben, és a saját lépteinket halljuk nyikorgó parkettán, kopogó kövezeten, lábujjhegyező neszekként egy rég elmúlt zongoraórán. A dallam is megvan, az ujjak finom érintése, a kinti madárcsicsergés és a parányiság múlhatatlan tapasztalata. Gesztusokba, rituálékba burkolózó honvágy, az álmokból előkúszó lezáratlanság néz velünk szembe. Levegős, könnyed veszedelmek, komolyba forduló játékok kísértenek, de most még semmi baj. A „még semmi baj” állapot feszültségét ragadják meg és oldják ki ezek a képek: a titkok alján színek vannak, beszédesek és hallgatagok, mint a sokszor felidézett és sokszor elhallgatott emlékeink.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 12-i számában.)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.