A várni tudás, a készülődés, a gondoskodás és az öröm olyan képességek, melyek minden kultúrában a női értékek közé sorolódnak. Ezeket erősítik, ezt dicsérik a népdalok, ezek szépségét tükrözik azok a motívumok is, melyeket fiatal lányok hímeznek álmodozva és bölcs asszonyok hagyományoznak tovább generációról generációra. Ezért értik, ezért érzik Mara Kinga Villő képeinek törékeny- szilárd szépségét a Távol-Keleten is. Ez a visszafogottság és tisztaság az ő lelkükkel is rokon, ez a múltban gyökerező bölcsesség bennük is tiszteletet ébreszt. A festőnő úgy formálja képpé az általánosan emberit, hogy közben mégis érezzük, egy magyar nő mutatja meg nekünk mindezt. Otthonosak a minták, otthonos ez a hangulat – mint amikor a dédnagymamám zsoltárokat énekel, és a hangjából egy életre megtanulom: a hálaadó dicsőítés és a féltő könyörgés folyton együtt van az anyák életében.
Ezeken a képeken valahogy egyszerre érezzük jelenvalónak a szerelmes dalok pajkos becézéseit, az eskütétel szentségét, az áldást, hogy dajkálni való gyermek él köztünk – ott van mindez a játékba merülő kisfiú testtartásában, a kincsként óvott limlomok furcsa kontúrjaiban, az Isten és ember szövetségéből termő kertek gazdagságában is. Egyszerre munkál itt valami ősi és valami teljesen mai bizodalom.
Mara Kinga Villő ars poeticája szilárd alapokat láttat, mint írja: „Meghatározó és állandó témám Szűz Mária személye, az anyaság és a szerelem – személyes és szakrális értelemben is. Festészetem lényegét érzelmi kötődéseimen túl hazám keresztény kultúrája jelenti. Inspiráló számomra a magyar népművészet és mintakincs, templomok kazettás mennyezetei, hímzések, fafaragások mintái, a magyar táj, a fények, amik az otthont jelentik… Ezekből szeretnék kortárs festészetet formálni.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 23-i számában.)
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.
Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.