Nagy András 1976-ban végzett a Magyar Iparművészeti Főiskola Tipográfia Tanszékén, 1994-ig a Helikon Kiadó műszaki szerkesztője, tipográfusa volt. Szabadfoglakozású könyvtervezőként, illusztrátorként folytatta pályáját, számos kiadónak dolgozott sikerrel. 1996-tól 1999-ig a Magyarok Világszövetsége hivatali munkatársa, titkárságvezetője volt. Számos program szervezése és világszövetségi kiadvány készítése fűződik nevéhez. A Bethlen Gábor Alapítvány arculatát az általa készített BGA-kiadványok, az első honlap, az embléma határozza meg. 2012-től a Hitel folyóirat képszerkesztője volt. A folyóirat akkori, megújult arculata is neki köszönhető. Számos elismert könyv, szépirodalmi mű, köztük a szülei, Nagy László és Szécsi Margit könyveinek is tervezője – 1973-ban készült el az első: Nagy László Versben bujdosó című kötete.
Magyarságszolgálatát Teleki Pál Érdeméremmel (2009), grafikus- és könyvművész munkásságát Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2015) kitüntetéssel ismerték el.
A tartalom és a forma egysége foglalkoztatta minden munkájában, missziójának tekintette a vizuális anyanyelv felmutatását és érvényre juttatását – a Hoppál Mihállyal, Jankovics Marcellel és Szemadám Györggyel közösen összeállított Jelképtár című könyv alapmű mindazoknak, akik kultúrával foglalkoznak.
Írói tehetséggel is megáldotta a sors: a Hitel folyóiratban megjelent művészeti írásait Ember tervez... címmel tavaly önálló kötetben is közreadták fekete-fehér rajzaival, anagrammáival, marokverseivel, illetve 16 színes oldalon könyvterveivel, illusztrációival kiegészítve. „Visszanézve immár nem félutamból, azt látom, hogy tarthattam magam az ifjúi ábrándhoz: tartósat és hasznosat alkotni. […] Amikor már tervező grafikusművészként a könyvművészethez szegődtem, elég önző módon arra gondoltam, a szép és jó könyv száz év múlva is megmutatja, ha nem akárki dolgozott vele. A könyvszakma csodálatos. Egyfelől megértő fegyelmet követel, mert sok művelet végeredménye a szép könyv, ezért előre kell látni a célt, mint a műépítészetben. Bizony sok nyegle, csiricsáré putri szomorítja a mai szemlélőt” – olvashatjuk a kötet címadó írásában.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.