Nagy András 1976-ban végzett a Magyar Iparművészeti Főiskola Tipográfia Tanszékén, 1994-ig a Helikon Kiadó műszaki szerkesztője, tipográfusa volt. Szabadfoglakozású könyvtervezőként, illusztrátorként folytatta pályáját, számos kiadónak dolgozott sikerrel. 1996-tól 1999-ig a Magyarok Világszövetsége hivatali munkatársa, titkárságvezetője volt. Számos program szervezése és világszövetségi kiadvány készítése fűződik nevéhez. A Bethlen Gábor Alapítvány arculatát az általa készített BGA-kiadványok, az első honlap, az embléma határozza meg. 2012-től a Hitel folyóirat képszerkesztője volt. A folyóirat akkori, megújult arculata is neki köszönhető. Számos elismert könyv, szépirodalmi mű, köztük a szülei, Nagy László és Szécsi Margit könyveinek is tervezője – 1973-ban készült el az első: Nagy László Versben bujdosó című kötete.
Magyarságszolgálatát Teleki Pál Érdeméremmel (2009), grafikus- és könyvművész munkásságát Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2015) kitüntetéssel ismerték el.
A tartalom és a forma egysége foglalkoztatta minden munkájában, missziójának tekintette a vizuális anyanyelv felmutatását és érvényre juttatását – a Hoppál Mihállyal, Jankovics Marcellel és Szemadám Györggyel közösen összeállított Jelképtár című könyv alapmű mindazoknak, akik kultúrával foglalkoznak.
Írói tehetséggel is megáldotta a sors: a Hitel folyóiratban megjelent művészeti írásait Ember tervez... címmel tavaly önálló kötetben is közreadták fekete-fehér rajzaival, anagrammáival, marokverseivel, illetve 16 színes oldalon könyvterveivel, illusztrációival kiegészítve. „Visszanézve immár nem félutamból, azt látom, hogy tarthattam magam az ifjúi ábrándhoz: tartósat és hasznosat alkotni. […] Amikor már tervező grafikusművészként a könyvművészethez szegődtem, elég önző módon arra gondoltam, a szép és jó könyv száz év múlva is megmutatja, ha nem akárki dolgozott vele. A könyvszakma csodálatos. Egyfelől megértő fegyelmet követel, mert sok művelet végeredménye a szép könyv, ezért előre kell látni a célt, mint a műépítészetben. Bizony sok nyegle, csiricsáré putri szomorítja a mai szemlélőt” – olvashatjuk a kötet címadó írásában.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.