Szurcsik József képei a valóság kellemetlen jelenségeit mutatják meg, de olyan érdekesen, hogy nem bírunk nem odanézni. Mondhatnánk közéleti reflexióknak is, de nem napi szintű csip-csup fricskák ezek, hiszen elnézve a szónok minket is szemmel tartó arcát, szinte mindegy, hogy ez a lény a nyolcvanas években Közép- és Kelet-Európában hallatja a hangját vagy akár napjainkban Amerikában.
Tömbökben rakódik itt az emberekre valami letehetetlen cipelnivaló – a tömbökkel telezsúfolt városok egy letűnt politikai-társadalmi berendezkedés hagyatékai, de ez a tömbbe zártság mételyezi a mát is. Kilátszik egy-egy arcél, de egyikük sem ébreszt rokonszenvet. Részvétet sem. Szeretünk abban tetszelegni, hogy az emberi nyomorúságnak ez a változata nem érhet el minket. Aztán ugyanez az arcél feltűnik a romokon, és idősíkokon átlépve is olyan táj fogad, ahol ő néz szembe velünk.
Az archetípusok messzeségéből derengnek fel ezeknek a különös, szögletes lényeknek a vonásai. Ugyanilyen ősi kép a közösség és mai, könnyen megvezethető kistestvére, a tömeg. Ha pedig valaki ezek élére áll, már a hatalom arcéle rajzolódik ki. Ököl és meghunyászkodás, az erősebb kutya előjogait biztosító állati rend, a szelídebb maszkokat öltő veszedelem, a szemellenzős törtetés, a gyanakvás vizslató tekintete – az emberi létezésnek ez a sötét oldala válik láthatóvá Szurcsik József repedezett, ikonszerű figuráin.
Kegyetlen, de okos képek ezek – és az a látószög, amelyet a művész itt nekünk is kölcsönöz, mégiscsak a szabadság létét igazolják.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 2-i számában)
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.