„Olykor elég egy ironikus képcím, vidor arc, megmosolyogtató gesztus ahhoz, hogy a szent profán legyen, és a profán ne legyen túl szent. Pedig az irónia nehezebben mutatkozik meg a vizuális műfajokban mint az irodalomban. Véssey azonban hosszú évek következetes munkájával eljutott odáig, hogy úgy rajzol és fest, ahogy a költő verset ír. Keze alól metaforák sora kerül ki: a láb delfin lesz, az ember bárány, a disznó ember, a kar cső, a szív gép, a nemi szerv szív, a test üres árnyék, a beszéd tőr, és így tovább egészen a kiismerhetetlen formákig, melyek úgy játszanak velünk, mint a sötét szobában szemlélt megfejthetetlen árnyak.” – jegyzi meg Véssey Gábor művészetéről Lajta Gábor A képzelet folyóírása című méltatásában.
Bestialitás és valamifajta szenvtelen testiség jelenik meg ezeken a képeken, megjegyezhető arcok helyett az emberállat torz furcsaságai, a zabolátlan ösztön, amelyet évezredek óta próbálunk száműzni a civilizációból. Nyers hús – talán ezt mondhatnánk, ha egyetlen képben kellene összefoglalnunk ennek a különös világnak a lényegét. Szinte élő, még tapinthatóan létező, érzékelhetően lüktető valóság sejlik fel e groteszk lények mögött. Csömör, élvhajhász kiszolgáltatottság, lebonthatatlan magány – csak az irónia teheti mindezt játékká, és a színek oldják fel ilyen „muszáj odanézni”-késztetéssel fűszerezett érdekességgé.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 7-i számában)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.