Szemadám György képein az idő furcsa pályán fut – Hans Holbein és Marcel Duchamp az idők messzeségéből is megidézhető egy sakktábla mellé; Magritte, Vermeer, Dalí, Dante és Vergilius tekintetének ívét látjuk ismét. Szerepek, alteregók, mesterek és vitapartnerek.
A történelem is a személyesség által van jelen, egykori férfiak családi albumból ismert szelíd tekintete néz ránk, nem a politikusportrék tekintélyt sugárzó döntéshozói, nem a lövészárkok mocskában vérző sebesültek, mégis tudjuk, hogy a háború hányukat elragadta.
„Tekintsetek az égi madarakra” – mondja Jézus az aggodalmaskodóknak. A tanítás szerint a gondviselés bizonyosságát láthatjuk meg általuk, de annyi minden mást is megérez az ember, ha a madarakat figyeli. Szabadság, szépség, törékenység. Isten jelenlétét láthatjuk egy-egy madár röptében is. A tudomány is sokat tud róluk, az ornitológusok a fajta leírása mellett a szokásaikat is ismerik ezeknek a parányi énekeseknek vagy veszedelmes suhogású ragadozóknak, de legtöbb ismeretet talán nem is a lexikonok és madárhatározók őrzik, hanem az emberi lélek. Ezt a tudást és ezt a felismerést közvetítik Szemadám György képei is. Itt egyszerre érhető tetten az egykor ornitológusnak készülő fiatalember tárgyi felkészültsége és az Istent szólongató bölcs játékos kedve, amikor olykor nem létező madarak is feltűnnek a festményeken. A madárház lakói és a kalitkából kiröppent házlakók nem egyszerű állatábrázolások – felismerjük bennük magunkat, felismerjük bennük egymást. Önarcképek? Létértelmezések? Imádságok? A kegyelem arcai.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 28-i számában.)
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.