„Tóth Ernő világában sosem válik el az álom, a képzelet és valóság, lehetséges és lehetetlen, jó és rossz, tragikus és mulatságos, arc és álarc, szép és rút. Minden képén sok szereplő nyüzsög színes kavalkádban, legtöbbször vidáman életigenlőn, de egyszerre nemcsak mindennek a színe van ott, hanem a fonákja is” – mutat rá Szále László a Lénydemokrácia és vonalszabadság című írásában.
Wehner Tibor A festő Tóth Ernő szobrairól című méltatásában szintén az ábrázolt valóság kettős természetére hívja fel a figyelmünket: „A komolyságukat és fenségüket nemes egyszerűséggel őrző karikatúraalakok egy kavalkádszerű, képzeletbeli, a kisbronzok által mégis valóságos életre keltett színjáték szereplői. A változatos, minden szabályserűséget mellőző, a folt és kontúrhatásokkal gazdagon és leleményesen átszőtt, különös formák, a rücskösségben játszó felületek nyugtalanságokkal, feszültségekkel, izgatottságokkal telített szoborközegeket indukálnak. Mint festészetében, Tóth Ernő szobrászatában is mese és valóság villódzik egymással: szánalmasságok váltanak át hősiességbe, drámai szituációk vígjátékiba, bensőséges lírai vallomások ironikus-groteszk (ön)csúfolódásokba.”
Tóth Ernő nyurga, göcsörtös szobrai mintha a festményeiből pottyantak volna elénk, érccé vált vonalakból kajla, izgága lények formálódnak, táncolnak, lendülnek vagy épp görnyedeznek groteszk pózokban.
Légiesség és nyüzsgés van a képein is, bohó álom: egy pillanat, és felébredünk – egy pillanat, és elmerülünk benne. Közel a felszín, de ez a világ nem sekélyes, hanem mint a feneketlen tó tükrén a papírjég. A valóság határait láttatja, melyek egyetlen roppanással áttörhetők. Mi nyüzsög e felszín alatt? Kik ezek a hegedűsök, honnan ismerősek ezek a vízben suhanó madarak, undok kecskék, bodorgyapjú bárányok? Primadonnák és hervatag virágszálak, a vörös postakocsinak integető megannyi ténfergő léha bohóc – ők lakják ezt a vidéket. És honnan ez az életigenlő energia? Nemcsak színek és formák adják ezt a dinamikus ritmust, nemcsak a kompozíció különös mellékhatása, hanem az a régóta hordozott bizonyosság, hogy az élet minden furcsasága és mocska ellenére mégiscsak szent.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz
Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?