A képre kattintva galéria érhető el.
„Tóth Ernő világában sosem válik el az álom, a képzelet és valóság, lehetséges és lehetetlen, jó és rossz, tragikus és mulatságos, arc és álarc, szép és rút. Minden képén sok szereplő nyüzsög színes kavalkádban, legtöbbször vidáman életigenlőn, de egyszerre nemcsak mindennek a színe van ott, hanem a fonákja is” – mutat rá Szále László a Lénydemokrácia és vonalszabadság című írásában.
Wehner Tibor A festő Tóth Ernő szobrairól című méltatásában szintén az ábrázolt valóság kettős természetére hívja fel a figyelmünket: „A komolyságukat és fenségüket nemes egyszerűséggel őrző karikatúraalakok egy kavalkádszerű, képzeletbeli, a kisbronzok által mégis valóságos életre keltett színjáték szereplői. A változatos, minden szabályserűséget mellőző, a folt és kontúrhatásokkal gazdagon és leleményesen átszőtt, különös formák, a rücskösségben játszó felületek nyugtalanságokkal, feszültségekkel, izgatottságokkal telített szoborközegeket indukálnak. Mint festészetében, Tóth Ernő szobrászatában is mese és valóság villódzik egymással: szánalmasságok váltanak át hősiességbe, drámai szituációk vígjátékiba, bensőséges lírai vallomások ironikus-groteszk (ön)csúfolódásokba.”
Tóth Ernő nyurga, göcsörtös szobrai mintha a festményeiből pottyantak volna elénk, érccé vált vonalakból kajla, izgága lények formálódnak, táncolnak, lendülnek vagy épp görnyedeznek groteszk pózokban.
Légiesség és nyüzsgés van a képein is, bohó álom: egy pillanat, és felébredünk – egy pillanat, és elmerülünk benne. Közel a felszín, de ez a világ nem sekélyes, hanem mint a feneketlen tó tükrén a papírjég. A valóság határait láttatja, melyek egyetlen roppanással áttörhetők. Mi nyüzsög e felszín alatt? Kik ezek a hegedűsök, honnan ismerősek ezek a vízben suhanó madarak, undok kecskék, bodorgyapjú bárányok? Primadonnák és hervatag virágszálak, a vörös postakocsinak integető megannyi ténfergő léha bohóc – ők lakják ezt a vidéket. És honnan ez az életigenlő energia? Nemcsak színek és formák adják ezt a dinamikus ritmust, nemcsak a kompozíció különös mellékhatása, hanem az a régóta hordozott bizonyosság, hogy az élet minden furcsasága és mocska ellenére mégiscsak szent.
Tóth Ernő Sajóecsegen született 1949. december 25-én. 1964–68 között a Képzőművészeti Gimnáziumban tanult, 1974–79-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként Iván Szilárd, Barcsay Jenő és Patay László voltak a mesterei.
Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Festők Társaságának, a DunapART Művészeti Társaságnak, a Belvárosi Művészek Társaságának, a Magyar Művészeti Műhely Társaságának.
Műveit Magyarországon kívül Svédországban, Finnországban, Franciaországban, Ausztriában és Németországban is bemutatta. Tanulmányúton járt Franciaországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Hollandiában, Jugoszláviában és Bulgáriában. Számos nemzeti és nemzetközi kiállításon nyert pályadíjat, többek között nemzetközi festészeti fődíjat kapott 1982-ben Gabrovóban (Bulgária), a Humor és Szatíra Képzőművészeti Biennálén.
Alkotásai megtalálhatók az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Japán, Kanada, Magyarország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Oroszország, Svájc, Svédország és Tajvan magángyűjteményeiben és számos hazai közgyűjteményben, például a Magyar Nemzeti Galériában, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban, a miskolci Herman Ottó Múzeumban és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
