Urs Widmer Valentin Lustig zarándoklata című, magyarul a Bookart Kiadónál most megjelent könyve remek kalauz e különös világban, melyet Valentin Lustig a vásznain láthatóvá tesz. Ez a zarándoklat nemcsak a világ különböző tájaira visz el, hanem az időt is bejárja, egy-egy óvatlan útvonal pedig a lélek tériszonyos mélyeibe vezet. Borzalmakat és nevetni való furcsaságokat mutat meg, csupa olyan dolgot, melyek csak az álmokban ilyen egyértelműen hihetők – a vágyak és a viszolygások megannyi megtestesülését örökíti meg úgy, hogy még a borzongást is kódolja ezekbe a látomásokba. A finom humor a kegyelem jelenlétét igazolja, és hogy a világ titkait kutatók olykor zavarba ejtő összefüggésekre bukkanhatnak.
Sokan leselkednek ezeken a képeken, pajkos titkokat, igazi bűnöket, méltó bűnhődést vágynak látni ezek a mohó tekintetek. Máskor meg egy-egy régi történet újabb változatát, talán az időben eltévedt folytatást láthatjuk: Zsuzsanna meglesi a véneket, Léda lemegy a pincébe a hattyúhoz, később pedig öregasszonyként keresi meg a lépcső alján várakozó gácsért. Az álmok szövetéből azonban a történelem is fel-felsejlik: vándorlások, menekülések, belepusztulások és reménykedések rajzolják meg egy-egy nemzet történetét – így kerül ugyanarra a képre többféle feláldoztatás mementója. Például a Fantáziatáj az egyiptomi meneküléssel és Bözödújfalu romjaival úgy idézi meg a zsidó és a magyar sorsot, hogy nem kollektív önsajnálatra, hanem izgalmas gondolatkísérletre hív – ahogy Urs Widmer megjegyzi a menekülő szent család ábrázolása kapcsán: „Néha még mindig menekülők tűnnek fel a tóparton. Nekik Bözödújfalu Hekuba, még a pár marék romra is fittyet hánynak. Megvan a maguk baja, Egyiptom még messze van. Csak a csecsemő látja az írást. EGY AZ ISTEN. Még jó, hogy nem tud olvasni még, vagy ha mégis, jó, hogy nem tudja elmondani a véleményét édesanyjának.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. október 19-i számában.)
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz
Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?