Urs Widmer Valentin Lustig zarándoklata című, magyarul a Bookart Kiadónál most megjelent könyve remek kalauz e különös világban, melyet Valentin Lustig a vásznain láthatóvá tesz. Ez a zarándoklat nemcsak a világ különböző tájaira visz el, hanem az időt is bejárja, egy-egy óvatlan útvonal pedig a lélek tériszonyos mélyeibe vezet. Borzalmakat és nevetni való furcsaságokat mutat meg, csupa olyan dolgot, melyek csak az álmokban ilyen egyértelműen hihetők – a vágyak és a viszolygások megannyi megtestesülését örökíti meg úgy, hogy még a borzongást is kódolja ezekbe a látomásokba. A finom humor a kegyelem jelenlétét igazolja, és hogy a világ titkait kutatók olykor zavarba ejtő összefüggésekre bukkanhatnak.
Sokan leselkednek ezeken a képeken, pajkos titkokat, igazi bűnöket, méltó bűnhődést vágynak látni ezek a mohó tekintetek. Máskor meg egy-egy régi történet újabb változatát, talán az időben eltévedt folytatást láthatjuk: Zsuzsanna meglesi a véneket, Léda lemegy a pincébe a hattyúhoz, később pedig öregasszonyként keresi meg a lépcső alján várakozó gácsért. Az álmok szövetéből azonban a történelem is fel-felsejlik: vándorlások, menekülések, belepusztulások és reménykedések rajzolják meg egy-egy nemzet történetét – így kerül ugyanarra a képre többféle feláldoztatás mementója. Például a Fantáziatáj az egyiptomi meneküléssel és Bözödújfalu romjaival úgy idézi meg a zsidó és a magyar sorsot, hogy nem kollektív önsajnálatra, hanem izgalmas gondolatkísérletre hív – ahogy Urs Widmer megjegyzi a menekülő szent család ábrázolása kapcsán: „Néha még mindig menekülők tűnnek fel a tóparton. Nekik Bözödújfalu Hekuba, még a pár marék romra is fittyet hánynak. Megvan a maguk baja, Egyiptom még messze van. Csak a csecsemő látja az írást. EGY AZ ISTEN. Még jó, hogy nem tud olvasni még, vagy ha mégis, jó, hogy nem tudja elmondani a véleményét édesanyjának.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. október 19-i számában.)
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.
Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.