Nagy János az Isten nagyon egyedi teremtménye volt. Pozsonyi dolgozószobámban legalább harminc olyan emléktárgy van, amely 40 éves közéleti pályafutásom valamelyik fontos állomására emlékeztet. Kettő közülük az ő alkotása.
Az első, mindjárt a számítógép mellett: Krisztus a kereszten. A lezúduló test súlya görcsbe rántja az izmokat, az inak fájdalmasan megfeszülnek. „Az igaz gondolatok mindig kínban születnek, s minden alkotás annyit ér, amennyi az igazságtartalma és a belső energia, a szenvedély, amit hordoz.” Valami ilyesmit mondott, amikor átadta, jó 25 évvel ezelőtt. Ez a világlátás jellemezte őt és munkásságát: erről beszél az ipolybalogi Sírbatétel, erről a köbölkúti temetőben található Levétel a keresztről is. Az élettelen test tehetetlen tömege súllyal zuhan alá, vonz magával tekintetet és lelket. A nagy törvények – itt a gravitáció – okozta tehetetlenség és kiszolgáltatottság az, amelyik megfogja a lelket: sugárzik belőle a fájdalom. Ezt tudta mesteri módon ábrázolni.
A másik, a kettős üzenettel bíró: Esterházy. A tőle kapott kisplasztika „beszél”: Esterházy feje a rács mögött úgy van kialakítva, hogy a rács szerkezete célkeresztet rajzol rá. A magyar történetfolyam szimbolikája a végtelen egyik sarkától a másikig. Mi, magyarok, mindig célkeresztben voltunk, mindig zavartunk valakit a létünkkel, vallotta s ábrázolta is sokszor. – Csoda, hogy megmaradtunk – mondta, amikor a kezembe nyomta. – Ezért kell keménynek lennünk, ha meg akarunk maradni!
A nagy korosztály része volt, a „banda” tagja, ahogy négyszemközt mondani szokta, némi kikacsintással. Ők tudták, mit jelent a kifejezés és a kacsintás: egy kisebbségi közösség értelmiségi elitje voltak, ezt tudatosan vállalták. Érezték, hogy erre nagy szükség van. Voltak köztük irodalmárok, színészek, publicisták, voltak festők és szobrászok. Számukra a művészet és az elkötelezett szolgálat szerves egységet jelentett: úgy gondolták, hogy egyik a másik nélkül nem sokat ér, üres. János öntörvényű volt ebben is, magyarságában és művészetében. Nem alkudott – pontosabban nehezen alkudott. S keményfejűen ragaszkodott még azokhoz a nézeteihez is, amelyek enyhén szólva nem tartoztak az elfogadottakhoz. A sumér-magyar rokonságról például órákig beszélgettünk. Ő abban a hitben, hogy meggyőz engem: nem sikerült. De elismertem, most is örömmel mondom, hogy az eme gondolatkör ihlette művei is gyönyörűek. Abból nem engedett, hogy mi, magyarok, ott vagyunk az emberiség ős-vérvonalában. A sumérokon át, az ázsiai türk interakciókon keresztül máig.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
Keszthelyi Györgyöt – sajnos – későn ismerhettük meg művészként, költőként és képzőművészként sem siette el a bemutatkozást. Magam részéről a lehető legnagyobb döbbenettel és örömmel fedeztem fel magamnak őt, hiszen egy kiváló költő és egy kiváló képzőművész munkáival szembesültem a sajtóban vagy épp a közösségi hálón, amely Keszthelyinek ugyancsak otthonos közege. De némi bosszankodás is van bennem, hogy eddig nem ismertük őt, és így nem is figyeltünk rá eléggé. Igazi kolozsvári arc, a régi kincses város autentikus költője, amikor nem festője épp, akivel szívesen kávéznék reggelente – mondjuk, a Bulgakov teraszán.
Talán templomi történetekből, ószövetségi borzongásból, falusi anekdotákból, az Ezeregyéjszaka furfangos varázslataiból, valami régi-régi tudásból hoz fel valamit a fényre, mintha csak illusztrálná azt a régmúltat, amely valamiért kikopott belőlünk. Berki Viola alkotói világában tetten érhető a Kiskunhalas határában lévő Kötöny-pusztán eltöltött gyermekkor, a magyar történelmi múlt, a bibliai témák és a keleti művészet iránti tisztelete.
A tudomány és a művészet szimbiotikus összefonódására az olasz futuristák és az orosz konstruktivisták is nagy reménnyel tekintettek, ezért alapvetően optimista hangvételű munkák ezek, ahogyan Balla Ákos munkái is. Némi nyomasztó érzés az Árnyak sorozatban szüremkedik be. A sorozat azokról is szól, akik elköltöztek, emigráltak. Művészünk gyakran felteszi magában a kérdést, hogy hová tűnhettek a gyerekkorában megismert személyek, akikkel már tíz, tizenöt, húsz éve nem látták egymást. Vajon hol lehetnek, mit csinálnak, miként élnek, hogyan néznek ki, egyáltalán pontos-e a róluk alkotott emlék, megismernék-e egymást?
Ha végigtekintünk a második világháború utáni erdélyi művésztelep-alapítási törekvések palettáján, szembetűnő, hogy a mindenkori alapítók törekvése a köztük lévő együttgondolkodás és összhang által vezérelve minden esetben rátalált az ideális helyszínre. Innentől kezdve voltaképpen már a hely szelleme hívatta meg az alapítókkal a művésztársakat.
Oláh Norbert korábban több képén hozta közel a galériák közönségéhez a melósok világát, életképek, portrék által nyílt tekintetű szembenézésre hívott, felszámolta azt a távolságot, amely miatt az emberek gyakran már nem keresik egymás tekintetét. Az utóbbi években viszont mellőzi az emberábrázolást, bár minden képén nagyon hangsúlyos az ember jelenléte: épületeket fest, a nyolcadik kerület megannyi szegletét, leggyakrabban tűzfalakat és azok számos variációját.
Híres-hírhedt helyszín ez, de őt nem a kisstílű rémtörténetek, a keserű szociodrámák vagy a harsány mulatozások ragadták meg, hanem
A karantén ideje alatt elcsendesedett az élet, próbáltam a jó oldalát nézni, volt végre időm alkotni, született is jó pár munka ez idő alatt, amelyekre rányomta bélyegét a járvány. Már azelőtt is volt vészjóslat a munkáimban, a környezetünk rombolása mindig is aggasztott, mert minden összefügg, de mi egy egyensúlytalan emberi létet élünk, ami egyre jobban érződik a mindennapokban, ez örök téma nálam. A Sonora II. képen – amely 2016-ban készült, és pont egy jövőbeli leépült társadalom romjait ábrázolja, amely visszafordult a primitív, de alázatosabb formájába – egy szűrőmaszk is megjelenik az egyik figurán. Ha az ember figyel a világra, érzi, hogy baj van,
Mint amikor egy játékdobozból nem gyermeknek való dolgok kerülnek elő – Gazdag Ágnes képei épp az ilyen szinte-ártatlanság miatt zavarba ejtőek. A kedves képű ragadozók és antropomorf szörnyek reneszánsz és barokk klasszikusokat idéző portréi egy sajátos mitológiát teremtenek. De lehet ez tréfa is, pimasz, pajkos, sőt pajzán – otromba és felszabadító farsangi világba csöppenünk, ahol állatarcúságunk és finomkodó gesztusaink egyaránt nevetségesek.
Tarkó nagyvilági festő, ez nyugodtan kijelenthető. Nagyvilági abban az értelemben, hogy az élet helyi jelenségei kevésbé motiválják. Élménylökéseit leginkább nem közvetlen környezetétől kapja, hanem a legtágabb emberi kultúra közegéből meríti. Munkáit szemlélve mintha gyerekkorunk színes képeskönyveit lapozgatnánk, amelyeknek szereplői kivétel nélkül kicserélődtek az évtizedek folyamán.
Megtérése óta a legfőbb inspirációs forrása az abba vetett hit, hogy Isten képes átformálni életünket, ha engedjük. „Bármit tettünk, bárkinek okoztunk csalódást vagy botránkozást meggondolatlan tetteinkkel, szavainkkal, van belőle kiút. Ezt a személyes életemből fakadó felismerést próbálom alkotásaimon keresztül megfogalmazni” – mondja. Az utóbbi időben a tárgy és az ember kapcsolatát vizsgálja szakrális kontextusban, technikailag pedig a cianotípia képzőművészeten belüli felhasználása, valamint interaktív objektumok készítése foglalkoztatja.
„Az ember halandóságában és környezetének lassú pusztulásában rejlő drámai szépség az, ami inspirál, újra meg újra munkára késztet” – vallja Kuti Botond, aki a folyamatos átalakulás pillanatait igyekszik egy-egy olajképén megragadni.