Duncsák Attila 1940-ben Ungváron született. Ötéves volt, amikor az apját elhurcolták a gulágra. „Negyvenöt novemberében vitték el. Negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, ha eltemették őket egyáltalán?!” – mondta el nekem egyik őszinte beszélgetésünk alkalmával Attila. A festékek világába, a színek keverésébe, a vonalak húzásába már gyerekkorában bevezette a szobafestő és templomokat restauráló édesapja. Ez az indíttatás ültette be őt aztán az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskola padjába, és juttatta el később egészen a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolára is. Ott igaz, nem festői, hanem üveg szakon végzett, Fjodor Szemjonovics Entelisz professzor tanácsa szerint, akivel Attila akkor ismerkedett meg, amikor a kétszeri Sztálin-díjas tudósa a kerámiának és az ellenálló anyagoknak Ungvárra jött nyaralni. Azért ide, mert azt hallotta, hogy itt a határ mellett még van olyan város, ahol tisztaság van és virágok is nőnek. A főiskola elvégzése után Entelisz egy leningrádi ipari létesítményben állást is szerzett Duncsáknak, de meglepetésére ő ezt nem fogadta el. Az ok egyszerű: már igen hiányzott neki a magyar közeg, ezért hazajött! Persze Szentpétervár így is egy életre szóló érintés volt számára. Főleg az Ermitázs – Rembrandt-képekkel, francia impresszionistákkal – meg hát a könyvtár is...
Otthon a családi házuk spájzában állított be négy laboratóriumi kemencét, ahol csempéket égetett ki ezer fokon, amikből nagy faliképeket készített. A művészi üveggel nemigen tudott foglalkozni, mert üveggyár legközelebb csak Lembergben volt. Ez lett az oka, hogy végül teljesen a festészetre állt át. Nehéz pályát választott. Nem is a festészet volt nehéz, hanem az élet ottani valósága: nem utazhatsz sehova, se munka, se pénz, jegyrendszer, a végtelen sorbaállások időszaka. Kibírta ezt is. De, amikor kitört az afganisztáni háború, és Ungváról is vitték oda a fiúkat, majd hozták haza őket koporsóban – ezt már Attila is megsokallta. Eldöntötte, hogy a feleségével együtt Kassára költöznek. Nem ment könnyen, de 1982-ben végül sikerült. A Kassai Kormányprogram Lakótelepen kaptak lakást. Azon az új lakótelepen, mely az elnevezését a faji diszkriminációra épülő csehszlovák kormányprogramról és az ahhoz kapcsolódó Beneši-dekrétumokról kapta, ami az itteni magyarokra ráütötte a háborús bűnösök kollektív vádjának bélyegét. Kassa és Košice történelme együttesen hatott az érzékeny lelkületű Duncsák Attilára. A nagy kassai festőelőddel, Jakoby Gyulával egyszer még találkozhatott: a műtermi betegágyában feküdvén, erőtlenül fogadta. Útravalóul tőle ezért már csak a megrendítő látványt kapta. Duncsák szellemi társa – bizonyos szempontból ösztönzője is – a Kassáról induló író, Márai Sándor lett. Amit ő képes volt megvalósítani az irodalomban, azt Duncsák Attila megtette a festészetben, de még várni kell arra, hogy ezt Európa felismerje. Az említett lakótelepen, egy tömblakás nyolcadik emeletén a háromszobás lakásból a gyerekszobát alakította ki műteremnek. Tekintettel két gyerekére és a feleségére itt olajjal nem festhetett. Az akrilfestést választotta, és kikísérletezett egy speciális módszert. Egyedi a képszerkesztési megoldása is, aminek igen sok összetevője van. Csodálatos, ahogy a szerkezeti feszültséget jelentő elemeket úgy helyezi el a képein, hogy azok együttható kohéziós ereje megsokszorosodjék. Mindezt a színek találó megválasztásával erősítve, olykor a kollázstechnika továbbfejlesztésével, és olyan ecsetkezelést is használva, amit talán a művészi üveggel foglalkozó korábbi tapasztalataiból örökített át a festészetébe.
Duncsák Attila Ungvár, Szentpétervár, Kassa érintései után Velence, Róma, Brüsszel és Párizs valóságától is mély impulzusokat kapott. Festményein a történelmi emlékezet jelentős alakjai és a jelenkor arcai az idősíkok egymásba csapódásával sejtetnek egy nem éppen óhajtott jövőt, de mégis valót. „Meggyőződésem, hogy csak az az alkotás sikerülhet igazán, az van hatással a nézőre is, amely a művész lelkéből fakad. Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is. Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényegből fakadnak, ha nem magában hordta ki őket!” – figyelmeztet Duncsák Attila.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.