Duncsák Attila 1940-ben Ungváron született. Ötéves volt, amikor az apját elhurcolták a gulágra. „Negyvenöt novemberében vitték el. Negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, ha eltemették őket egyáltalán?!” – mondta el nekem egyik őszinte beszélgetésünk alkalmával Attila. A festékek világába, a színek keverésébe, a vonalak húzásába már gyerekkorában bevezette a szobafestő és templomokat restauráló édesapja. Ez az indíttatás ültette be őt aztán az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskola padjába, és juttatta el később egészen a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolára is. Ott igaz, nem festői, hanem üveg szakon végzett, Fjodor Szemjonovics Entelisz professzor tanácsa szerint, akivel Attila akkor ismerkedett meg, amikor a kétszeri Sztálin-díjas tudósa a kerámiának és az ellenálló anyagoknak Ungvárra jött nyaralni. Azért ide, mert azt hallotta, hogy itt a határ mellett még van olyan város, ahol tisztaság van és virágok is nőnek. A főiskola elvégzése után Entelisz egy leningrádi ipari létesítményben állást is szerzett Duncsáknak, de meglepetésére ő ezt nem fogadta el. Az ok egyszerű: már igen hiányzott neki a magyar közeg, ezért hazajött! Persze Szentpétervár így is egy életre szóló érintés volt számára. Főleg az Ermitázs – Rembrandt-képekkel, francia impresszionistákkal – meg hát a könyvtár is...
Otthon a családi házuk spájzában állított be négy laboratóriumi kemencét, ahol csempéket égetett ki ezer fokon, amikből nagy faliképeket készített. A művészi üveggel nemigen tudott foglalkozni, mert üveggyár legközelebb csak Lembergben volt. Ez lett az oka, hogy végül teljesen a festészetre állt át. Nehéz pályát választott. Nem is a festészet volt nehéz, hanem az élet ottani valósága: nem utazhatsz sehova, se munka, se pénz, jegyrendszer, a végtelen sorbaállások időszaka. Kibírta ezt is. De, amikor kitört az afganisztáni háború, és Ungváról is vitték oda a fiúkat, majd hozták haza őket koporsóban – ezt már Attila is megsokallta. Eldöntötte, hogy a feleségével együtt Kassára költöznek. Nem ment könnyen, de 1982-ben végül sikerült. A Kassai Kormányprogram Lakótelepen kaptak lakást. Azon az új lakótelepen, mely az elnevezését a faji diszkriminációra épülő csehszlovák kormányprogramról és az ahhoz kapcsolódó Beneši-dekrétumokról kapta, ami az itteni magyarokra ráütötte a háborús bűnösök kollektív vádjának bélyegét. Kassa és Košice történelme együttesen hatott az érzékeny lelkületű Duncsák Attilára. A nagy kassai festőelőddel, Jakoby Gyulával egyszer még találkozhatott: a műtermi betegágyában feküdvén, erőtlenül fogadta. Útravalóul tőle ezért már csak a megrendítő látványt kapta. Duncsák szellemi társa – bizonyos szempontból ösztönzője is – a Kassáról induló író, Márai Sándor lett. Amit ő képes volt megvalósítani az irodalomban, azt Duncsák Attila megtette a festészetben, de még várni kell arra, hogy ezt Európa felismerje. Az említett lakótelepen, egy tömblakás nyolcadik emeletén a háromszobás lakásból a gyerekszobát alakította ki műteremnek. Tekintettel két gyerekére és a feleségére itt olajjal nem festhetett. Az akrilfestést választotta, és kikísérletezett egy speciális módszert. Egyedi a képszerkesztési megoldása is, aminek igen sok összetevője van. Csodálatos, ahogy a szerkezeti feszültséget jelentő elemeket úgy helyezi el a képein, hogy azok együttható kohéziós ereje megsokszorosodjék. Mindezt a színek találó megválasztásával erősítve, olykor a kollázstechnika továbbfejlesztésével, és olyan ecsetkezelést is használva, amit talán a művészi üveggel foglalkozó korábbi tapasztalataiból örökített át a festészetébe.
Duncsák Attila Ungvár, Szentpétervár, Kassa érintései után Velence, Róma, Brüsszel és Párizs valóságától is mély impulzusokat kapott. Festményein a történelmi emlékezet jelentős alakjai és a jelenkor arcai az idősíkok egymásba csapódásával sejtetnek egy nem éppen óhajtott jövőt, de mégis valót. „Meggyőződésem, hogy csak az az alkotás sikerülhet igazán, az van hatással a nézőre is, amely a művész lelkéből fakad. Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is. Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényegből fakadnak, ha nem magában hordta ki őket!” – figyelmeztet Duncsák Attila.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
„Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel”
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.