Még ugyanazon a szeptemberi héten ébredés után éhgyomorra azonnal tornászni kezdtem a Váci úton. Hasizom, s a többi. Majd kézisúlyzók anyám másfélszobás lakásában egyedül, mert ő már elment dolgozni. Utána mosdás, reggelizés állva a szűkös konyhában, csak úgy, végül öltözködés.
Aztán felhívtam Juditot.
A telefon hosszan csengett nála, valahol az üres négy-öt szobás labirintusban, ahol már jártam egyszer csaknem két éve szilveszterezni, de azt én sosem árultam el neki. Mert minek valljam be, valljon csak ő énnekem – erre a szilárd álláspontra helyezkedtem, szemben a nekem csodásan kitárulkozó lánnyal, akibe érthetetlenül szerettem bele. Igen, ez történt velem. Kiderült, én belezúgtam Juditba. Erre utalt minden jel. Hogy most reggel fel kellett hívnom, az is. Meg egyebek.
Bereményi Géza | Egyetemeim (I. rész)
A földszinti olvasóteremben ülök és éppen befejezem azt a szomorújátékot, amit egy ismeretlen tanárom kötelező olvasmányként írt elő a tanulmányi csoportomnak. A dráma címe: Czillei és a Hunyadiak. Becsukom a legalább százéves könyvpéldányt, felállok és előre megyek az asztalkák két sora között, az olvasók némaságában, ahol hozzám hasonló egyetemi társaim tanulmányozzák a nekik előírt könyveket. Suttogva köszönök el a könyvtárostól, elhagyom a hosszú termet. Majd cigarettára gyújtok az előtérben, ami telente ruhatárként működik, de most némán üres, sehol egy lélek. Odakint még meleg és napos a korai ősz.
És ő is örült, kihallatszott a rekedtes hangból, és mikor mondtam neki, hogy ki vagyok, ő arra meg csak annyit: „Tudom.” Én erre: „Én meg azt tudom, mért fontos ez a nap. Mert ma fogsz találkozni vele.” „Igen, igen. Látni akarom. És akkor, ha látom őt, én biztosan meg fogom tudni, mit érzek iránta.” „És aztán én is megtudom, hogy énirántam te mit?” – kérdeztem én, mire ő: „Hogyha ma egészen hét óráig erősen tudsz gondolni rám, akkor… akkor…” „Hogyha az segít, várlak majd a kaputok előtt”, és lecsaptam a kagylót, mert minek ez tovább. Egyikünk önérzetesebb volt, mint a másik.
És hangosan mondtam, azzal a hangsúlyozással megnyomva az első szót, ahogyan vér szerinti apám szokott plusz pénzt zsebre vágni elindulás előtt, a biztonság kedvéért: „MIT tudom én...” De ezúttal ezt én arra az ötletemre mondtam, hogy ki kéne mennem a fürdőszobába megmosni a farkamat, hátha engem választ Judit, de rájöttem, hogy a mai napon a szagom se számít. Ha Judit úgy dönt, hogy neki én kellek, lehet az én szagom bármilyen. Ízleni fogok neki. Ha meg nem, nem én kellek.
Egyszeri átszállással, két villamossal jutottam el az egyetemig, ott az első emeletre lépcsőztem, majd be egy elhagyatott mellékfolyosóra.
Azon a néptelen helyen az órarendünk szerinti első órára már egy csoportban várakozott vagy tizenöt-húsz magyar–olasz szakos hallgató, többségükben lányok. Csupa ismerős. Köszöntünk egymásnak a bezárt ajtó előtt, beszélgettünk, majd elhallgattunk, amikor messziről megjelent a XIX. századi magyar irodalmat tanító erőteljes férfi, szemlátomást Pándi Pál. Kulcs volt a kezében. „Jó napot kívánok, tanár úr.” „Jó napot kívánok.” És határozott eréllyel kinyitotta az ajtót.
Előre ment a szemináriumi szobába, és a hosszúkás asztal túlsó végén foglalt magának helyet, szemközt az ajtóval, az ablakokkal a háta mögött, onnan nézett végig minket, miközben zörgő székekkel kettős sorba leültünk az ő jobb és bal kezénél.
– Féléves tananyagunk Vörösmarty Mihály szomorújátéka, a Czillei és a Hunyadiak lesz – kezdte ő. – Gondolom, valamennyien elolvasták már a feladott művet.
Igennel válaszoltunk, és nyilván látszott rajtunk, hogy igazat mondunk, mivel csupa jótanuló, zömmel vidéki kollégista eminensből állt az a magyar–olasz szakos tanárnak készülő csoport. És olyan lehettem közöttük én is, mert magam elé néztem, igyekeztem megfelelni ennek az ellentmondást nem tűrő, érces hangú, hátrafésülten szigorú férfinak. Lebőgött róla, habozás nélkül dönt majd a sorsunkról, méghozzá marxista önérzettel. Mert a világnézete is rá volt írva. Engem valamiképp a mostohaapámra emlékeztetett, esetleg ezzel rontottam el később mindent. Óvatosan eleve a jobb keze felőli diáksor közepén helyezkedtem el. Lapítottam, pedig dr. Rozner István, a volt nevelőm szőke volt, jóval vékonyabb, mint ez a férfi, és a hangja sem töltött be mindent – igen, ez volt a legfontosabb különbség közöttük –, a mostohám hangja nem volt annyira erőteljes, mint ennek a tanárnak. És mégis. Évekig tűnődtem aztán. Mígnem ráébredtem, miben rejlett a hasonlóság közöttük.
Pándi egyre csak tartotta a szemináriumi órát, majd rövidesen rátért egy különös feladatra.
Most akkor egyenként sorra mindenki mondja meg nekem, hogy Vörösmarty Mihály drámájában mi mozgatja az eseményeket. De egyetlen szóban vagy egy rövid mondatban megfogalmazva, hogy mi a konfliktusok forrása, amitől ez a szomorújáték elérkezik a végkifejletig. Kezdjük itt, magával, és aztán sorra körben. Tessék!
És a jobb kezénél ülő első hallgatóra mutatott. Az bele is kezdett:
– Vörösmarty Mihály drámájában a szereplők összecsapásai…
– Lényegibben! – vágott közbe az erős hang. – Tömörebben. Egyetlen szóval vagy tőmondatban, kérem. A lényeget mondják meg nekem. Tehát? Mi az? Egy szóban, lehetőleg.
Jó helyet választottam. Lett volna időm, nekem mégis azonnal eszembe jutott egy sokoldalú szó, ami többfelől is helytálló lehet. Drámába illő, ráadásul a reformkorba is. És óvatosan jelentéktelen.
És amikor végre én kerültem sorra, ki is mondtam egyszerűen:
– A Fátum.
És ment is tovább körbe a rövid válaszok sora, én meg továbbra is jelentéktelenül és jelentéstelenül magam elé nézhettem. Részemről be is fejeződött ez a veszélyesnek érzett tanóra, én elbújtam.
Ám amidőn bezárult a feleletek köre, Pándi Pál hátradőlt székében egy pillanatra.
Azután énfelém fordult.
– Maga!
Előre kellett hajolnom, hogy jobban lásson, és oda kellett néznem őrá.
– Igen, maga! Mi is a neve?
– Rozner Géza.
– Na, Rozner Géza. Maga most feláll, és elhagyja a termet. Többet nem akarom az óráimon látni. Tévedés ne essék, félév végén beírom magának a jót, vagyis megkapja tőlem a négyes osztályzatot. De amíg én ezen az egyetemen tanítok, ne kerüljön a szemem elé. Én végeztem magával. Ne is mondjon semmit, menjen el innen a szemem elől.
Talán azt várta, ellenkezni fogok, és ő kifejtheti valamiféle harcos elveit, de én csak felálltam. „Nyugodtan” hagytam el az ő szemináriumi szobáját, ki az üres folyosóra.
Ott azonban ácsorogni kezdtem. Nem tudtam folytatni a járást, csak azt tudtam, ez az ember nem akárki. Ha az volt a pedagógiai célja, hogy sose felejtsem el őt, akkor elérte, de ezt a magyarázatot is azonnal elkergette egy másik, aztán egy újabb, majd ismét egy, hogy ő már előzőleg megtudott rólam valamit, vagy a nevem, a Rozner név, ami nem is az én nevem, csak énrám ragasztották, ő meg Pándi, ami nyilván nem is az ő neve, vagy az elmúlni nem akaró világháború, ami kellőképpen megviselte őt, vagy amiben ő győzött, és ez most valami bosszú, igen, bosszú valamiért, avagy… Tudtam, addig nem fogok nyugodni, amíg meg nem fejtem Pándi Pált, ha az volt a szándéka.
Vagy ez egy hülye, aki itt kedvére garázdálkodik egy egész megzavarodott ország legfrissebb jogán, de, de, de, de…
És akkor úgy követték az események egymást, hogy az üres mellékfolyosóján az épületnek, ahol én töprengve ácsorogtam, egyszer csak – mint egy álomban – feltűnt egy alak.
Magas volt, nyurga és hányaveti léptű, és cigarettázott, fújta a füstöt magából, és közben nézett rám, hogy mit ácsorgok ott. Majd hozzám érkezvén előttem megállt. Később kiderült, hogy egykorú velem, és Bódy Gábor a neve. De akkor csak annyit kérdezett:
– Mi van veled? Hé!
Mondtam neki, engem innen a Pándi nevű barom kirúgott, mert azt mondtam neki, hogy Fátum. És az egészet nem értem, és nem is érdekelne, ha meg tudnám emészteni.
És akkor ez a nyurga alak, Bódy Gábor a fejéről kétoldalt elálló hajával hatalmasat szívott a cigarettájából, az ajtóhoz lépett, és a felső, kikopott kulcslyukon keresztül befújta a füstöt, és máris elsietett és eltűnt a folyosósarok mögött. Ezzel egyidejűleg Pándi a Rozner nevet ordította bent, majd máris feltépte az ajtót. Egyetlen lendülettel nekem vágódott szálas, nehéz testével, és a folyosó túlsó oldalára sodort, majd dühödten át akarta törni velem a falat, úgy csapdosott oda, én pedig két kis csecsemő öklömmel oldalról ütögettem oszlopnyi felsőtestét, hogy mégiscsak ellenállást tanúsítsak, ám ő meg sem érezvén ezt, még utoljára odakent, és visszarohant folytatni az oktatást.
Röhögtem vagy csuklottam, de eltámolyogtam onnan fedezékbe. A kőre ültem a falszögleten túl, majd a földszinten találtam önmagamat aztán.
Pándi Pállal azután sosem találkoztam, de kötelező tananyag lett nekem. Amikor csak lehetett, érdeklődtem felőle, mindent újra és újra átgondoltam, annak a félórának összes pillanatát, amit közös légtérben töltöttünk el. És évtizedek múltán jutottam a megfejtésig el. Vagy valami magyarázatféléig. Mert akkor, akkor, amikor elolvastam végre egy gyűjteményes kötetet Pándi írásaiból, levelezéséből, élettörténetéből – ha jól számolom, több mint fél évszázad múltán –, eszembe jutott, mit is mondott ő abban a félórában, mielőtt a tanórájáról kiutasított engem. Egyetlen szó volt, ami megütötte a fülemet: „Van nekünk egy világnagy filozófusunk, Lukács György, akit méltatlanul elhanyagolnak mostanában. És akit feltétlenül vissza kell állítanunk megérdemelt helyére, hogy megismerjék újabb nemzedékek is.”
Márpedig én Lukácsnak két könyvét is elolvastam, és egészen más volt a véleményem róla, mivel untam őt. De hát emlékem szerint és elhatározásomhoz híven meg se mertem mozdulni, csak néztem én magam elé. Vagy esetleg megmozdult a kezem? Nem! Lehet, hogy megérezte az egyetlen ellenvéleményt? Lehetetlen. Vagy mégis? Mert a róla megjelent könyvből kiderült az is, hogy ő, Pándi is kompromittálta magát ’56-ban, miként Lukács, aki a szovjet beavatkozás után jóvá akarta tenni magát minden igyekezetével, miként Pándi.
Én pedig, gondoltam önmagamról a Pándiról szóló dokumentumokat olvasván fél évszázad múlva, üldözéses rémképeimmel fertőzötten gyógyíthatatlan maradtam?
Földhöz kellett volna csapnom azt a Pándiról szóló kötetet, mégis végigolvastam.
A fia szerkesztette és jelentette meg, hogy kigyógyuljon az apjából. Ahogyan én is a mostohámból. Vajon neki sikerült?
Másrészt ez a Pándi Pál – pedig akkor kinyírhatott volna engem – állta a szavát. A féléves indexembe beírta és aláírásával szentesítette a „jót”.
És még az is idetartozik, hogy még ugyanannak az első egyetemi tanévnek a végén azt olvastam a tanulmányi osztály ajtajára kifüggesztett irodalomtörténeti vizsgarendek egyikén, hogy engem Pándi Pálhoz osztottak be. Akkor én elővettem a golyóstollamat, áthúztam az odagépelt nevemet a névsor aljáról, és egy másik tanárhoz, bizonyos Czine Mihályhoz írtam oda magamat. És ebből se lett semmi bajom, jelesre vizsgáztam Czinénél, pedig Pándi ezt is megtorolhatta volna. Mégsem tette.
Máig nem értek semmit. Mert az 1956-os forradalom még mindig többértelmű.
Ez történt az én első tanévemben.
Juditra vártam. Fel és alá sétáltam a kapuja előtt. A kora estében zúgott a Tolbuhin körút járműforgalma, és majdnem biztos voltam abban, hogy el fog jönni. Csak néha nyilallt a gyomromba, hogy nem. Talán hiába is járkálok itt, az a divatos fővárosi zongoraművész és orvos mégis magához inti, én meg hiába képzelgek itt a leszálló estében, neonlámpák alatt. Olyankor elképzeltem, mi lesz velem. Gyalog fogok hazamenni anyámhoz a Váci útra, annyi bizonyos, nem kellenek a villamosok, az ácsorgás a peronon. Azt már unásig ismerem. Nekem ez a csaj kell a szőke hajával, a képzelgéseivel és az áradozásával meg a furcsa lábával együtt, ahogy van. És ha ma nem jönne el, mert az a divatos barom elviszi ma magával, holnap én elmegyek érte a francia tanszékre.
Vagy az is lehetséges, meg fogok sértődni? Majd meglátom. Majd meglátjuk az érzéseimet. Várhatóan indulatos leszek, pedig nem szabad. Sőt tilos. Nincs rá jogom, semmi jogom. De mi az, hogy jog? Jog itt sehol sem létezik.
Biztatott a szemével. Elhatározott engem, belátta, hogy megfelelnék neki. Micsoda szégyen! Elhatározásból akar lefeküdni velem abban a hatalmas lakásban.
Kell az nekem? Kell! Kell nekem. Micsoda szégyen, hogy mindenáron kell. Nem. Nem szégyen.
Döntsd már el. Menj haza, eleget vártál.
És akkor megjelent a rengeteg gyalogos közül. Az a zöld szem fényesre tágult, mikor messziről összenéztünk. Megláttam, már messziről biztatott, mégis vártam, hogy jöjjön, csak jöjjön ő. Most felmegyünk hozzá, de sose fogom elárulni, hogy jártam ott fent a lakásán, a lakásukon szilveszterkor, maradjon ez az én titkom, az egyetlen, ha már minden más attól függ, milyen hangulatban van ő, ez az elkényeztetett lány.
Mégis elindultam, sietni kezdtem hozzá.
Mondta, hogy semmit sem érez a Tizenkét Dimenziós iránt, kiderült számára, én vagyok fontos csak neki, és most menjünk fel hozzá gyorsan, és aludjunk együtt, mert nagyon nagy szüksége van rám. És csakis énrám. Megcsókoltam a száját mélyen, mert nyújtotta.
Aztán besiettünk a kapujukon.
Berohantunk, és fel azon a rengeteg lépcsőn. A magas bérház legfelső lakásába.
Ott aztán én úgy tettem, mintha még nem ismerném a járást. Maradjon meg nekem legalább ez az egy titkom, és a későbbiekben is ehhez tartottam magam. Ma sem értem.
Hogyan lehettem olyan?
(Bereményi Géza a Magyar írórezidencia program részeként alkotott Vajszlón 2022 júliusában.)
