regényrészlet
Úgy teszek, mintha észre sem venném a két előre álló szuvas fogát.
Arcomhoz hajol. Érzem áporodott, fokhagymaszagú leheletét.
Szúrós tekintetét a szemembe fúrja, mint aki ki akarja égetni világát.
Nem mozdulok. Tűröm, hogy szavaival korbácsoljon, a szívembe röpítse gyűlöletének nyilait. Megbénítsa akaratomat, elszívja maradék bátorságomat, a félelem lavináját zúdítsa rám.
Igen, most már biztos vagyok benne, hogy ezt akarja.
Erőt gyűjtök.
Az előbb inamba szállt bátorságomat visszaszerzem. Lesz, ami lesz: szembeszegülök. Megmutatom, ki vagyok. Nem, nem az akaratával készülök megvívni, hanem a szelídségét, azt a csipetnyi, villanásnyi szeretetet keresem, az oda vezető utat.
– Még hogy a nevemet kérded! – kiáltja. – Mit kezdesz a nevemmel, te szerencsétlen?
Szeme sarkában árnyékkatonák.
– Itt csak nekem van jogom kérdezni és utasítani!
Fokhagymaszagú lehelete beborítja az arcom. De már nem érzem a szúrós illatát. Semmit sem érzek. Azaz mégis valamit, azt, hogy elönt a szégyen.
„Ő az életével játszik. Na és én? Én mivel játszom?”
Rám rontanak a gondolatok. Mint dühödt, kiéhezett oroszlánok. Mintha ellenségük lennék.
„Az vagyok. Ha megkérdeztem az öreget, hogy hívják, akkor az ő ellensége is vagyok.”
Szégyellem magam. Pedig most nincs idő a szégyenkezésre. Indulnunk kell! Neki a határnak.
„Miféle határnak? Van-e határ? Vagy csak a képzeletem játéka az egész? Ott van a határnak nevezett valami, ott elöl, a fekete éj selymébe öltözve. A határ az, amit át kell lépnem. Meg kell járnom, átjutnom rajta. Valami különleges határ, világokat választ el. Az értelem nélküli hatalom irányította világot az értelmes hatalom kormányozta világtól. Az előzőben az emberek csak ábrándoznak, vágyakoznak a szabadságra, az utóbbiban naponta gyakorolják.”
Ámokfutó vagyok, mégsem érzékelem, hogy az lennék, mert egyetlen dologra koncentrálok, arra, hogy megszökjek, elfussak, meneküljek.
„Magam elől akarok menekülni?”
Az öreg lassan visszahúzza orrom elől az arcát. Újra tisztes távolság van közöttünk. Rá sem nézek.
Nem merek ránézni. Őt is a puha éj takarja, bújtatja száját, a két előre álló szuvas fogát.
– Akkor mehetünk! – szól kurtán, mintha csak vezényszavakból állna a világ.
„Abból is áll!”
Az előszobából először ő lép az utcára. Megvárja, míg kifordulok az ajtón. Erélyes mozdulattal csukja be mögöttem a ház kiskapuját. A feltűnően apró kulcsot zsebre teszi, majd visszanyúl érte, markolássza, kotorászik, végül esetlenül, mint aki nagyot csalódott, kihúzza a kezét.
A sarkon egy rozoga gépkocsi kipufogócsövének füstje száll.
Esik az eső.
Szelíden. Ráérősen.
– No, lesz itt majd haddelhadd! – jegyzi meg hátra sem fordulva, s maga ül a sofőr mellé.
Becsapom a kocsi ajtaját. Az öreg bólint. Csak úgy maga elé, mintha utólagosan is jóváhagyná az ajtócsapódást.
De kiderül, nem nekem, hanem a mellette ülőnek szánta a biccentést, mert a férfi hirtelen sebességre kapcsol.
Utazunk.
Még nem tudom, pontosan hová.
A többiek, akikkel együtt zötyögök a macskaköves úton, biztosan tudják.
A határ előtti faluig. S onnan vissza. De már nélkülem! Nekik van miért és hova visszatérniük, de nekem?…
Most nem fontos megválaszolnom a vissza- vagy vissza nem térés első látásra nem bonyolult, de mindenképpen magyarázkodásra szoruló kérdését, ha valaki merő kíváncsiságból hirtelen feltenné.
De nem teszi.
Nézem az utat. Az esőcseppek tompán, ólmosan koppannak a szélvédőn. Megnehezítik a kilátást.
Amely számomra egyre reménytelenebb.
„Már nagyon esik. Zuhog. Á, dehogy, ömlik” – gondolom. „Mintha dézsából öntenék. Igazi felhőszakadás.”
Fehér nyilak cikáznak. Fényekéjükkel felszántják a fekete égboltot. Kiolvashatatlan jelekkel írják teli az éjszakát.
Nem érdekel, mit írnak. Csak ülök a kocsi hátsó ülésén és hallgatom a viharos éj motorzajjal keveredő zenebonáját.
Semmi sem jut eszembe. Nem is gondolok semmire. Kedvem sincs valamire gondolni.
Az öreg cigarettát vesz elő. A műszerfal gyenge fényénél látom kezében a gyufásdobozt, aztán a sercegést is hallom. Bántó, kellemetlen, szemet maró füst tölti meg a kocsi utasterét.
Köhöghetnékem támad, de visszafogom, a torkomra forrasztom az ingert. Úgy vélem, jobb, ha meg sem moccanok.
Az utat egykedvűen pásztázza az autó rosszul beállított fényszórója.
Kihalt lélekkel, kihalt világban haladunk.
Előre.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)
A kedvenc éttermünkben ültünk a legjobb barátnőmmel, és arról beszélgettünk, hogy melyikünk gyűlöli jobban a szóviccelőket. Be kell vallanom, ő nyert.
– Az a legnagyobb baj, hogy minden szóviccnél sorra halnak el az agysejteim, így egészségügyi okok miatt kerülnöm kell az ilyen emberek társaságát – kezdte a mondandóját.
Armand tekintetével utat kért és belépett a zsúfolt, levegőtlen szalonba. A nők egyszerre kapták fel a fejüket, mint akik megérkezésük pillanata óta arra várnak, hogy a fiatalember megjelenjen. Vállával udvariasan tolta el az embereket maga elől, miközben a hölgyek le nem vették szemüket szoborszabású arcáról.
Kedvencem, Brad fejét leszegve, magányosan üldögél egy sarokban. Gondolatainak mélysége szembeszökő: semmi köze monoton hétköznapjaihoz. Erről a nagy csendről az jut eszembe, hogy hátha mindent ért, ami történik körülötte, és azon tépelődik, hogy a teste miért nem engedelmeskedik csapongó fantáziájának.
Hogy hol ismertem meg Évikét, ma már nem tudom. De hát, a virágnak megtiltani… egyszer csak azon kaptam magam, hogy mi ketten, kéz a kézben, fent üldögélünk a sziklás Sashegyoldalon. A buszmegállóban találkoztunk, a Sion lépcső alatt, ahol senki sem láthatott. Őt kiközösítette volna a családja, s én sem rendezhettem volna tovább a házibulikat.
Estére hozták a hírt, hogy a fia kiszenvedett.
„Korbáccsal verték a vár udvarán, hátáról, combjáról darabokban szakadt le a bőr” – mondta az első hírhozó Szín Maríná arcát kémlelve, de az rezzenéstelen maradt.
„Többször is összeroskadt a keresztfa súlya alatt, ereje annyira elhagyta, hogy végül egy idegen vitte föl a hegyre” – mondta a második hírhozó, de Szín Maríná arcának izma sem rándult.
Pont akkoriban kellett vigye a nagyapját Magyarba a reumáját kezeltetni, (…) nem is tudom pontosan, melyik városba, lényeg, hogy volt akkor ottan valami hőlégballon-fesztivál. Miklecznek úgy megtetszett, hogy kitalálta, ha már üres a földje, szervez oda ő is egyet. Május elejére, pont a választások előttre.
Már lenyugodott a nap, mire hazaértem. Még világos volt, a mezők fölött vékony, fehér pára ült. A kőrisbogarak egyre bágyadtabban zajongtak a zsákomban, holnap már porrá őrölhetem őket. Szegények, bocsássatok meg nekem.
Holnapután pünkösd, a mulatságokra szükség lesz porokra és szerekre, sok a házasulandó legény és leány a faluban. Lesz munkám elég.
Kis úr elindult otthonról, vasárnap reggel kilenc tizennyolckor. Nem szokott ilyen korán kelni. Sőt sokszor az ágyból sem kászálódott ki, ha nem kellett munkába mennie a tizennégy órás műszakra.
Kis úr élete már huszonkét éve ugyanúgy nézett ki: hétfőn, kedden, majd csütörtökön és pénteken csörgött az ébresztője öt negyvenkor. Elszívott három szál olcsó töltött cigarettát, ivott egy keserű kávét, felöltözött munkásruhába, hat huszonkettőre beért a munkahelyére, elszívott még egy cigarettát és megivott egy fémes ízű gépi kávét. Erre ugyan mindig panaszkodott, de azért elkortyolgatta.
– Jaj, pulyám, azt álmodtam, hogy Mariska nénédet felravataloztuk a folyosójukon – kezdte mondandóját Juli néni.
– Ezért nem kell bolondokot összeolvasni – mondtam a fejemet csóválva. – Biztos látta, hogy ez a koronavírus az öregekre veszélyes, oszt’ azért álmodott ilyet. Amúgy is, Mariska nénit egyhamar úgyse viszi el innen az ördög se, még ő fog minket elkapálni, meglátja – tettem hozzá nevetve.