regényrészlet
Úgy teszek, mintha észre sem venném a két előre álló szuvas fogát.
Arcomhoz hajol. Érzem áporodott, fokhagymaszagú leheletét.
Szúrós tekintetét a szemembe fúrja, mint aki ki akarja égetni világát.
Nem mozdulok. Tűröm, hogy szavaival korbácsoljon, a szívembe röpítse gyűlöletének nyilait. Megbénítsa akaratomat, elszívja maradék bátorságomat, a félelem lavináját zúdítsa rám.
Igen, most már biztos vagyok benne, hogy ezt akarja.
Erőt gyűjtök.
Az előbb inamba szállt bátorságomat visszaszerzem. Lesz, ami lesz: szembeszegülök. Megmutatom, ki vagyok. Nem, nem az akaratával készülök megvívni, hanem a szelídségét, azt a csipetnyi, villanásnyi szeretetet keresem, az oda vezető utat.
– Még hogy a nevemet kérded! – kiáltja. – Mit kezdesz a nevemmel, te szerencsétlen?
Szeme sarkában árnyékkatonák.
– Itt csak nekem van jogom kérdezni és utasítani!
Fokhagymaszagú lehelete beborítja az arcom. De már nem érzem a szúrós illatát. Semmit sem érzek. Azaz mégis valamit, azt, hogy elönt a szégyen.
„Ő az életével játszik. Na és én? Én mivel játszom?”
Rám rontanak a gondolatok. Mint dühödt, kiéhezett oroszlánok. Mintha ellenségük lennék.
„Az vagyok. Ha megkérdeztem az öreget, hogy hívják, akkor az ő ellensége is vagyok.”
Szégyellem magam. Pedig most nincs idő a szégyenkezésre. Indulnunk kell! Neki a határnak.
„Miféle határnak? Van-e határ? Vagy csak a képzeletem játéka az egész? Ott van a határnak nevezett valami, ott elöl, a fekete éj selymébe öltözve. A határ az, amit át kell lépnem. Meg kell járnom, átjutnom rajta. Valami különleges határ, világokat választ el. Az értelem nélküli hatalom irányította világot az értelmes hatalom kormányozta világtól. Az előzőben az emberek csak ábrándoznak, vágyakoznak a szabadságra, az utóbbiban naponta gyakorolják.”
Ámokfutó vagyok, mégsem érzékelem, hogy az lennék, mert egyetlen dologra koncentrálok, arra, hogy megszökjek, elfussak, meneküljek.
„Magam elől akarok menekülni?”
Az öreg lassan visszahúzza orrom elől az arcát. Újra tisztes távolság van közöttünk. Rá sem nézek.
Nem merek ránézni. Őt is a puha éj takarja, bújtatja száját, a két előre álló szuvas fogát.
– Akkor mehetünk! – szól kurtán, mintha csak vezényszavakból állna a világ.
„Abból is áll!”
Az előszobából először ő lép az utcára. Megvárja, míg kifordulok az ajtón. Erélyes mozdulattal csukja be mögöttem a ház kiskapuját. A feltűnően apró kulcsot zsebre teszi, majd visszanyúl érte, markolássza, kotorászik, végül esetlenül, mint aki nagyot csalódott, kihúzza a kezét.
A sarkon egy rozoga gépkocsi kipufogócsövének füstje száll.
Esik az eső.
Szelíden. Ráérősen.
– No, lesz itt majd haddelhadd! – jegyzi meg hátra sem fordulva, s maga ül a sofőr mellé.
Becsapom a kocsi ajtaját. Az öreg bólint. Csak úgy maga elé, mintha utólagosan is jóváhagyná az ajtócsapódást.
De kiderül, nem nekem, hanem a mellette ülőnek szánta a biccentést, mert a férfi hirtelen sebességre kapcsol.
Utazunk.
Még nem tudom, pontosan hová.
A többiek, akikkel együtt zötyögök a macskaköves úton, biztosan tudják.
A határ előtti faluig. S onnan vissza. De már nélkülem! Nekik van miért és hova visszatérniük, de nekem?…
Most nem fontos megválaszolnom a vissza- vagy vissza nem térés első látásra nem bonyolult, de mindenképpen magyarázkodásra szoruló kérdését, ha valaki merő kíváncsiságból hirtelen feltenné.
De nem teszi.
Nézem az utat. Az esőcseppek tompán, ólmosan koppannak a szélvédőn. Megnehezítik a kilátást.
Amely számomra egyre reménytelenebb.
„Már nagyon esik. Zuhog. Á, dehogy, ömlik” – gondolom. „Mintha dézsából öntenék. Igazi felhőszakadás.”
Fehér nyilak cikáznak. Fényekéjükkel felszántják a fekete égboltot. Kiolvashatatlan jelekkel írják teli az éjszakát.
Nem érdekel, mit írnak. Csak ülök a kocsi hátsó ülésén és hallgatom a viharos éj motorzajjal keveredő zenebonáját.
Semmi sem jut eszembe. Nem is gondolok semmire. Kedvem sincs valamire gondolni.
Az öreg cigarettát vesz elő. A műszerfal gyenge fényénél látom kezében a gyufásdobozt, aztán a sercegést is hallom. Bántó, kellemetlen, szemet maró füst tölti meg a kocsi utasterét.
Köhöghetnékem támad, de visszafogom, a torkomra forrasztom az ingert. Úgy vélem, jobb, ha meg sem moccanok.
Az utat egykedvűen pásztázza az autó rosszul beállított fényszórója.
Kihalt lélekkel, kihalt világban haladunk.
Előre.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.