– Denevér? Hogyne, értem. A fűben… hát nem hiszen, hogy éppen ott pihenne, nem szoktak… Tessék mondani a címet! Igen, ismerem, ott vannak azok az új társasházak, arra tetszenek lakni, ugye? Az utcának melyik felére esik ez a házszám? – Maja jegyzetelt a kis noteszbe, rutinosan hárítva a kocsi zökkenéseit.
– Mondd, hogy vegyen neki hurkát! – bökte oldalba Zombi, a szokásos, padlóféket idéző blokkolással a piros lámpánál.
– Tudom, de ne véreset… Hogy? Nem, nem a hölgynek mondtam… Igen, már úton vagyunk. Igen, de ne tessék hozzányúlni. Igen, hölgyem, lehet, hogy mégis csak pihen. Nagyon kedves, hogy tetszik rá vigyázni.
Maja hullafáradtan dőlt hátra. A kiscsallói járásba hívták ki őket, a Szeged alatti körzetek legtávolabbi zugába. Mire hazaérnek onnan… És akkor még ketten, kétfelé, ha a kocsit leadták. A csóró Zombi valahol Szőregen lakik.
Jól tette, hogy hátradőlt: a friss, padlógázas indítás gerincműtétet jelentett volna a vigyázatlan előre hajlónak, különösen, aki nem szerzett kellő rutint olyan élethelyzetekhez, mint Zombor Miksa, a pilóta az Állati Gyors Járőrszolgálat önkénteseinek 2745. számú terepjáróján. De Maja már szerzett. Rutint, élettapasztalatot és ma egy erőteljes macskaharapást is, amikor szédületes magasságban, egy erkélyrács szélén egyensúlyozva nyújtotta át a hivatásának a veszélyt érző, az ötödik emelet ereszcsatornáján másodnapja egyensúlyozó és segítségért nyávogó kedvencet Zombinak, aki egy létrából és egy vasrúdból rögtönzött mentőalkalmatossággal tartotta őt, miközben arról értekezett, hogy ezzel mekkora gázsiért léphetnének fel a Fővárosi Nagycirkuszban. A cica közben ügyesen megtalálta a felkar azon pontját, melyet nem fedett a jó erős kesztyű.
Az utolsó kör adta megnyugvással Zombi kidüllesztette Piedone-filmbe illő hasát, és – miközben egyetlen szórakozott kormánymozdulattal került meg egy büntetőfékezéssel szívózni próbáló sportkocsis aranyifjoncot, úgy, hogy az majdnem félrerántotta a kormányt, amikor a tonnányi, acélozott járműtest alig fél méterre elsüvöltött a feje mellett – arról álmodozott, hogy az asszony frissen elkészített, jól behűtött sztrapacskát varázsol majd elő a hűtőből vacsorára. Ez a kellemes szappanbuborékkép, melyet Zombi most nem akart szétpukkasztani egy kis kedélyes, napszállati közúti pofozkodással, őrizte meg a gyanútlan fiatalember állkapcsát töretlenül az utókornak.
– Tehát ez az? Már hogy… hol tetszik látni azt a denevért? Hogy… ez, itt? Maja hirtelen érezni kezdte karján a macskamarást. Aznap először. A hölgy… mikor is látta utoljára mozogni az állatot?
– Jövünk, jövünk már, kérem, tartson ki, hölgyem! – a háttérből hatalmas dörrenés. Maja föl sem nézett. Mivel Zombival volt szolgálatban, tudta, amiben egyébként kételkedett volna, hogy nem a szomszéd ház dőlt össze, csak a mázsás férfi tette ki valamiféle bátorságpróbának a szerencsétlen járművet. Ezt ő úgy hívta: a csomagtér bezárása. – Jövünk, hölgyem, van nálunk altató légcsöves fúvócső, chipleolvasó és még egy felolvasó is, tetszik tudni, ez pedig a kedves kollegina, mert én nem látok, csak a kresztáblákig, azért én vezetek!
Zombi, lassíts már. Halkan szólalt meg a kis szikár asszonyka, civilben tanárnő, a kellő ütemérzékkel állítva meg a gyerekcsoportnyi tömegű, szertelen óriást. A civilben is fuvaros Zombinak feltűnt, hogy Maja nem nyitotta ki orvosi táskára emlékeztető kistáskáját, s egyáltalán, hogy nem csinál semmit, szinte mozdulatlan. Most már mindketten az idősödő asszonyra figyeltek, ahogy türelmes mosollyal állt az elvadult kis park pázsitján. Negyed öt óta.
– Tehát itt pihen a denevér… – Maja gyöngéden leguggolt. – Azóta őrizni tetszik?
Hangyák által diszkréten belepett, eldobott hulladékot már régen figyeltek ennyien. Maga a banánhéj is csodálkozhatott hirtelen jött népszerűségén.
Maja törte meg a csendet. Megérintette a lottyadt, barnásfekete héjakat és elmagyarázta, hogy ez egy szürke hosszúfülű denevér (Plecotus austriacus), aki nagyon legyengülhetett, de majd adnak neki infúziót. Zombi kérdő tekintetére egy alig észrevehető bólintással válaszolt. A férfi ekkor csendben elsietett, de most olyan halkan nyitotta ki az autót, hogy csak akkor vették észre, amikor visszatért a kis hordozóval.
– Tetszik tudni… – halk nyögéssel behajlítva térdeit maga is leguggolt a banánhéjhoz – …jó, hogy minket hívott. Mások nem tudják, mit kell ilyenkor tenni. Látja, a jó kis védőkesztyűmmel most beemelem ebbe a speciális boxba, és… Hogyne, hölgyem, kap majd infúziót, hogy megerősödjön. Milyet is?
Maja elmagyarázta, hogy egy sima só-cukor oldat lesz, attól az állat valószínűleg gyorsan magához tér. Az idős asszonyság még egyszer megköszönte kedvességüket, s elindult volna vissza, a házak felé. Ám Zombi a kezdődő sötétedésre hivatkozva ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy darabig elkísérhesse. Maja, kezében a hordozóval, figyelte őket, ahogy távolodnak: a hústorony olyan finoman, szinte észrevétlenül támasztotta meg roppant ujjaival a néni könyökét, mintha a védett fecskefarkú lepke (Papilio machaon) egy példányát próbálná az ághegyről leemelni.
Soha nem utaztak vissza a telephelyre még ekkora csöndben. Közben hirtelen, mint nedves szárnyú, lomha kormorán, szállt alá a teljes sötétség. Kiszedték a legszükségesebbeket a terepjáróból, előkerült a hordozó is.
Ja, ez! Bent ne hagyjuk a banánhéjat, a Józsi veszi át holnap a kocsit, seggbe rúg, ha ott marad megszagosodva az a …
Maja a sötétben is látta Zombi döbbent arcát. A férfi még egyszer megrázta a nyitott hordozót, ajtajával lefelé fordítva. Most már mindketten hallották a motoszkálást. Maja mondani akart valamit, de ekkor a banánhéj végre kibucskázott a dobozból. Csakhogy nem ért földet: a levegőben megpördült és fülsértő cirregéssel mintegy fejmagasságig emelkedett. Verdesni kezdte denevérszárnyait, fénylő szemével az asszonyra bámult, majd egyetlen, szélsebes lendülettel eltűnt az éjszakában. A telephely melletti, utcai lámpák a következő pillanatban már nagy magasságban rajzolták ki ide-oda cikázó alakját.
Dermedt másodpercekig álltak egymás mellett. A nő csak ezután hallotta meg a behemót zokogását. Zombi állt és folytak a könnyei. Maja odafordult és gyengéden hasba bokszolta.
– Na jól van, nyugi. Te lüke, jól van már.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.