Demeter Adél-Hajnalka: Falun szép a természet

2020. augusztus 17., 07:54
Bukta Imre: Volt téeszudvar (olaj, vászon, 80 × 100 cm, 2019)

– Kopp-kopp. Kopogtat a kis Jézus az ablakon.

Halvány tekintettel hallgatja mindenki Ady Endre minden évben egyszer előhúzott életüzenetét. Könnyezve, majd sírva örüljünk, hogy a mi gyerekünk már kétévesen mert szavalni a templomban, és feltehetőleg színész lesz vagy magyartanár, valószínűleg túltanulja minden osztálytársát, és ha máskor nem is, de legalább most karácsonykor hisszük, hogy belőle diplomás lesz.

Másnap reggel behajtjuk a kecskéket. Látom, ahogy nagyanyám a kertben szöszöl, mert nem akar ma ő fejni. Lassan lapátolja a havat és meg-megáll, mintha sajogna a háta, pedig mindenki tudja, hogy még a kilencéves öcsémnek is jobban fáj mindene. Mert ő munkakerülő volt, nem akart soha dolgozni, ha tehette, inkább tíz emberre mosott a patakban, vagy naponta háromszor takarította ki a házat, csak dolgozni ne kelljen. Folyton panaszkodik rá mindenki. Én szeretem őt nagyon, de azért hallom, hogy mi az ábra.

Nálunk az emberek minden vasárnap eljárnak az istentiszteletre, én is alig várom már, hogy lekonfirmáljak. Nagy bulit csinálunk majd a kultúrban, s valószínűleg ott fogok először megrészegedni, mert ez így szokás. Aki lekonfirmált, ihat.

Itt nálunk az élet nem egyszerű. Senki nem is értheti meg. A nagy bölcs városiak el se tudják képzelni, hogy falun mennyi munka van, vagy hogy milyen az igazi élet. Itt ki tudsz menni a természetbe, s aztán olyan jó társaságok vannak. Az apám minden este kijár a kocsmába, néha anyám engem küld utána, mert az ő szavára soha nem jön haza. De én szeretek odajárni, mindig kapok is valamit. Vesznek nekem a bácsik egy kólát, s ha jó fiú vagyok, bele-belekortyolhatok a szomszéd János bácsi sörébe is. Persze ezért jól kell viselkedni. Csöndben ülni. Aztán otthon nem elmondani, hogy a férfiak miket beszélnek egymás közt. Hogy hogyan szidják az asszonyokat, vagy hogyan kergetik a kis Julit, aki sorban hozza a borosüvegeket és a kacsingatásokat. De velem sose volt gond, gyorsan megtanultam, hogy ez a világ nem is rossz hely. Nekik mindenük fáj, általában másnap reggel, hajnalban mennek újra a mezőre, fejnek, ganyét hánynak, lapátolják a világ keserűségét, s jókat csapnak a tehén farára. Csak ezért vannak itt. Mert azért ők szeretik a családot, értük kelnek fel minden reggel négykor, éppen csak idejük nincs rájuk. De nem tehetnek róla, falun sok a munka. Ám ezt a városiak nem értik. Senki nem érti, hogy nekik ezért ez is kijár. A minden este.

Éjfél után mindig van egy olyan perc, amikor elcsendesednek, mindannyian. Van, akinek a szemében a könnyet is látom, bár lehet, csak képzelem. Erről az egy percről soha nem beszél senki, hogy épp mire gondolnak, mivel szembesülnek, talán mindannyian egy korty sör árán korán megtanulták, hogyan kell közömbösnek lenni. Az apám se szól semmit, utána csak feláll és hazaindulunk. Útközben már beszél, újra olyan, mint általában. Bár tudhatnám, hogy mi az a nagy bánat, ami minden nap egy percig elszomorítja. Amire minden nap csak egy percig akar gondolni. És amire csak a kocsmában tud. Néha azt hiszem, hogy imádkozik. Mindenki. A kocsmában.

Én már hároméves koromtól tudom a miatyánkot, talán hamarabb megtanultam, mint a saját nevemet. A pap azt mondja, hogy imádkozni kell, amikor csak tudunk, ott, ahol csak lehet. Mindig imádkozni kell. Bár akkor nem értem, hogy apámék miért éjjel és csak egy percig szoktak. Mondjuk templomba csak vasárnap lehet menni, lehet, hogy ők így tartják meg minden nap az istentiszteletet. A kocsmában.

A nagyanyám sokat szokott imádkozni. Azt mondják, ez olyan asszonydolog. Még egy rózsafüzérje és Jézus-szobrocskája is van, pedig református. Ő sokat van csendben.

Nagyon sok mindent nem értek. Ahogy az idő telik, egyre inkább megváltozik itt minden, de valahogy mégis ugyanaz. Az emberek sokat dolgoznak és keveset beszélnek. És senki nem akar elmenni innen. Mert szép a természet és jó a társaság. És mert valamiért mindkettőben egyedül tudsz lenni. Bár tudnám, hogy miért vágyunk itt mind csak a magányra. De én nem tudok semmit. Amíg gyerek voltam, mindent elhittem, amit mondtak, de amint kérdeztem, senki nem válaszolt. Talán velem volt a baj, mindig gyerek maradtam és túl sok volt a kérdésem. Most már nincs bennem egy kérdés sem, úgyhogy nincs szükségem a válaszokra sem. Én is sokat dolgozom, és esténként eljárok otthonról. Nem tudom, miért. De már egy ideje nem is gondolkodom rajta.

 

Demeter Adél-Hajnalka 2000-ben született Székelyudvarhelyen, jelenleg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–francia szakos hallgatója.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 14-i számában.)