– Kopp-kopp. Kopogtat a kis Jézus az ablakon.
Halvány tekintettel hallgatja mindenki Ady Endre minden évben egyszer előhúzott életüzenetét. Könnyezve, majd sírva örüljünk, hogy a mi gyerekünk már kétévesen mert szavalni a templomban, és feltehetőleg színész lesz vagy magyartanár, valószínűleg túltanulja minden osztálytársát, és ha máskor nem is, de legalább most karácsonykor hisszük, hogy belőle diplomás lesz.
Másnap reggel behajtjuk a kecskéket. Látom, ahogy nagyanyám a kertben szöszöl, mert nem akar ma ő fejni. Lassan lapátolja a havat és meg-megáll, mintha sajogna a háta, pedig mindenki tudja, hogy még a kilencéves öcsémnek is jobban fáj mindene. Mert ő munkakerülő volt, nem akart soha dolgozni, ha tehette, inkább tíz emberre mosott a patakban, vagy naponta háromszor takarította ki a házat, csak dolgozni ne kelljen. Folyton panaszkodik rá mindenki. Én szeretem őt nagyon, de azért hallom, hogy mi az ábra.
Nálunk az emberek minden vasárnap eljárnak az istentiszteletre, én is alig várom már, hogy lekonfirmáljak. Nagy bulit csinálunk majd a kultúrban, s valószínűleg ott fogok először megrészegedni, mert ez így szokás. Aki lekonfirmált, ihat.
Itt nálunk az élet nem egyszerű. Senki nem is értheti meg. A nagy bölcs városiak el se tudják képzelni, hogy falun mennyi munka van, vagy hogy milyen az igazi élet. Itt ki tudsz menni a természetbe, s aztán olyan jó társaságok vannak. Az apám minden este kijár a kocsmába, néha anyám engem küld utána, mert az ő szavára soha nem jön haza. De én szeretek odajárni, mindig kapok is valamit. Vesznek nekem a bácsik egy kólát, s ha jó fiú vagyok, bele-belekortyolhatok a szomszéd János bácsi sörébe is. Persze ezért jól kell viselkedni. Csöndben ülni. Aztán otthon nem elmondani, hogy a férfiak miket beszélnek egymás közt. Hogy hogyan szidják az asszonyokat, vagy hogyan kergetik a kis Julit, aki sorban hozza a borosüvegeket és a kacsingatásokat. De velem sose volt gond, gyorsan megtanultam, hogy ez a világ nem is rossz hely. Nekik mindenük fáj, általában másnap reggel, hajnalban mennek újra a mezőre, fejnek, ganyét hánynak, lapátolják a világ keserűségét, s jókat csapnak a tehén farára. Csak ezért vannak itt. Mert azért ők szeretik a családot, értük kelnek fel minden reggel négykor, éppen csak idejük nincs rájuk. De nem tehetnek róla, falun sok a munka. Ám ezt a városiak nem értik. Senki nem érti, hogy nekik ezért ez is kijár. A minden este.
Éjfél után mindig van egy olyan perc, amikor elcsendesednek, mindannyian. Van, akinek a szemében a könnyet is látom, bár lehet, csak képzelem. Erről az egy percről soha nem beszél senki, hogy épp mire gondolnak, mivel szembesülnek, talán mindannyian egy korty sör árán korán megtanulták, hogyan kell közömbösnek lenni. Az apám se szól semmit, utána csak feláll és hazaindulunk. Útközben már beszél, újra olyan, mint általában. Bár tudhatnám, hogy mi az a nagy bánat, ami minden nap egy percig elszomorítja. Amire minden nap csak egy percig akar gondolni. És amire csak a kocsmában tud. Néha azt hiszem, hogy imádkozik. Mindenki. A kocsmában.
Én már hároméves koromtól tudom a miatyánkot, talán hamarabb megtanultam, mint a saját nevemet. A pap azt mondja, hogy imádkozni kell, amikor csak tudunk, ott, ahol csak lehet. Mindig imádkozni kell. Bár akkor nem értem, hogy apámék miért éjjel és csak egy percig szoktak. Mondjuk templomba csak vasárnap lehet menni, lehet, hogy ők így tartják meg minden nap az istentiszteletet. A kocsmában.
A nagyanyám sokat szokott imádkozni. Azt mondják, ez olyan asszonydolog. Még egy rózsafüzérje és Jézus-szobrocskája is van, pedig református. Ő sokat van csendben.
Nagyon sok mindent nem értek. Ahogy az idő telik, egyre inkább megváltozik itt minden, de valahogy mégis ugyanaz. Az emberek sokat dolgoznak és keveset beszélnek. És senki nem akar elmenni innen. Mert szép a természet és jó a társaság. És mert valamiért mindkettőben egyedül tudsz lenni. Bár tudnám, hogy miért vágyunk itt mind csak a magányra. De én nem tudok semmit. Amíg gyerek voltam, mindent elhittem, amit mondtak, de amint kérdeztem, senki nem válaszolt. Talán velem volt a baj, mindig gyerek maradtam és túl sok volt a kérdésem. Most már nincs bennem egy kérdés sem, úgyhogy nincs szükségem a válaszokra sem. Én is sokat dolgozom, és esténként eljárok otthonról. Nem tudom, miért. De már egy ideje nem is gondolkodom rajta.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 14-i számában.)
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.