Fedina Lídia: Az utolsó ember

2020. május 28., 16:53
Kuti Dénes: Predesztináció (olaj, vászon, 120 × 100 cm, 2016)

Isten a hegytetőn ült. Körülötte virágok nyíltak, és az ég kék volt fölötte. Isten így szólt magához, mivel egyedül volt:

„Így volt ez kezdetben is, mivel egyedül voltam. Megteremtettem saját magamból az eget és a földet, megteremtettem a világot. Mindent saját magamból teremtettem, hiszen rajtam kívül nem volt semmi. Aztán létrehoztam a végtelent és belehelyeztem, amit teremtettem, és a világ tovaterjedt benne, és kitöltötte azt minden irányban. Akkor arra gondoltam, hogy életet teremtek. Mivel számtalan arcom van, az életet saját képmásomra formáltam, belehelyeztem a világba, és az betöltötte. A végtelen mindenség megtelt élettel. Ekkor értelmet adtam az életnek, felruháztam a tudat különféle fokaival, és a legmagasabb szintű értelmet elneveztem embernek. Megteremtettem az embert a saját képemre és hasonlatosságomra. Az ember is ugyanúgy végtelen variációban jött létre, mint minden más. Az ember azonban egyedül volt, minden ember mindenhol a mindenségben, tehát teremtettem neki társat, és hogy soha többé ne legyen egyedül, megajándékoztam a szaporodás képességével. Ez is szétáradt a végtelenben, és számtalan változata jött létre. Az ember szaporodott, de végső soron minden egyes új ember belőlem jött létre, hiszen én vagyok a kezdet és a vég, az alap és a megérkezés. Az emberek eleinte nem haltak meg, és ahogy szaporodtak, úgy osztottam szét magamat mindegyikbe fizikai valójukban és lélekben egyaránt – attól függően, hogy az emberek a mindenség különböző részeiben hogy gondolták. Az ember én voltam és én voltam az ember. Végtelen változatos formában, mert a mindenséget ki akartam tölteni. Az ember tudta, hogy honnan származik és kicsoda, mégis el akart különülni. Hogyan válhatna molekulákra a víz? Molekulákból áll, de csak akkor nevezhető víznek, ha a molekulák együtt vannak, ha szétesik molekulákra, már nem víz többé. Így van ez az emberrel is. Együtt élet, elkülönülve pusztulás.

Az ember behozta a világba a pusztulást, ezért megteremtettem az ember által a halált. A halál új dimenziókat nyitott meg, és jó gondolatnak tűnt. Az ember csak azzal nem számolt, hogy minden egyes szerettünk halála elvisz belőlünk egy darabot abba a másik végtelenbe, amelyik a pusztulás mezsgyéjén teremtődött meg.

Az ember és az állatvilág szaporodott, sokasodott, és betöltötte a végtelen világmindenséget végtelen változatos formáival. Csakhogy minden új ember a régiből hasadt ki, és minden halál elvitt egy darabot az egészből, ami eredetileg az ember volt.

Nem tartott végtelenül sokáig, és mivel minden, amit teremtek, tovaterjed a végtelenben, elérkezett a halál dimenziójának ideje. Elérkezett az idő, hogy már nem szaporodott tovább az ember, viszont a halál egymás után ragadta el, míg már csak egy maradt, egyetlenegy, az utolsó, aki mindenét elveszítette, minden halottja elvitt belőle egy darabot, és neki már csak annyi maradt, amit ő vihet át a halál kapuján.

Nincsen ebben semmi szomorú, kipusztult a létezés egy formája, hogy máshol, egy másik végtelenben életre tápláljon egy másikat.”

Isten elhallgatott, és csöndesen ült a halott világ fölött a hegytetőn. Az ég beszürkült fölötte, a virágok elporladtak. Isten mosolygott. Eljött hát az utolsó ember ideje. Ha ő, az Isten, meghal, bezárul ez a végtelen mindenség. Volt némi izgatottság abban, ahogy előrenézett. Odaát, a halál dimenziójának végtelen világában minden pontosan fordítva történt. Oda a teremtmények érkeztek meg előbb, és legvégül a teremtő, nem mintha ez olyan nagy különbséget jelentett volna. Hiszen végső soron minden Istenből lett, mindent ő hozott létre saját magából és küldött odaátra a halálon át.

Ideje átmenni, és megnézni, hogyan alakultak odaát a dolgok. Ha átér, megint egy lesz minden általa teremtett élettel, mert az visszatér hozzá. Megint erőtől duzzad majd, és biztosan teremt valami újat, olyat, ami még nem volt. Mert az ideje is végtelen, ahogyan a lehetőségei és az anyaga is. Az van, ami mindig is volt, és mindig az lesz, ami van. Nincs több, de nem is kell, mert ez is végtelen.

Isten leheveredett a fagyott sziklára, amely a hegyből lett, és a szikla tovaszáguldott vele az éjsötét, levegőtlen űrben. Felnézett a hamvadó napokra, amelyek telepöttyözték körülötte a teret, aztán boldog sóhajjal kilobbant belőle az élet.

Az utolsó ember meghalt, és vele együtt minden megszűnt. A végtelen egyetlen ponttá zsugorodva, az Isten halott testének egydimenziós kapuján át zuhant a halál világmindenségébe, hogy átvigye, ami még hiányzott onnan.

Odaát pedig felragyogott a hajnal.

 

(Karantének)