A nő sovány volt, mint egy botsáska, és a kibolyhosodott blézer csüggedt zászlóként lógott csontos vállán. Ahogy belépett a boltba, végighordozta szúrós tekintetét a pulton és a vitrineken, végül kikötött az öreg Áronnál, aki egy régi zsebórán ügyködött a pénztárgép mögött. A szemébe azonban nem nézett: helyette a vállára meredt, ahol a régi barna mellény varrása már foszlani kezdett.
– Jó napot. A kirakatban az áll, hogy maga vásárol aranyat.
– Igen.
A nő aprót bólintott, és még mindig nem nézett Áron szemébe. Az öreg letette a zsebórát és a parányi csavarhúzót, és türelmesen várt.
– Ékszert is, ugye? Egy nyakláncot hoztam eladni.
Áron, aki már lassan ötven éve volt ékszerész, meg sem lepődött: már akkor látta a bolyhos kosztüm zsebében esetlenül dudorodó dobozt, mikor a nő belépett a boltba. A nő ismét bólintott, majd előhúzta: a nyaklánc kifakult, virágmintás kis kartondobozban lapult, amit hanyagul a pultra hajított, a láncot pedig Áron elé tartotta.
Vastag lánc volt, nagy, régimódi szemekkel, kerek medállal. A medálon Mária képe: a kendő alá rejtett, lehajtott fejet, a szelíd arc vonásait szinte felismerhetetlenné koptatta az idő.
– Törtarany-árban tudom bevenni – Áron a láncért nyúlt, és a mérleg kis kosárkájába eresztette. A nő közben tovább beszélt, hol Áron vállára, hol a vitrinekben sorakozó ékszerekre és órákra meredve.
– Anyámé volt. De a halála előtt már évek óta nem tartottuk a kapcsolatot… És mit csináljak vele? Én nem vagyok vallásos. Amúgy sem hordanék ilyet. Túlságosan ódivatú. Maga biztos tudja, mikor hordtak ilyesmiket, ötven éve, száz éve? Maga is csak valami öregasszonynak adja tovább, nem?
– Beolvasztom.
– Ó – A nő hirtelen elhallgatott, Mária kopott arcára bámult, majd a pult üvegteteje alatt szikrázó láncokra.
– Hét és fél gramm. Hatvanegyezer-nyolcszáztizenöt forintot tudok érte adni.
A nő az Áron kezében hintázó medálra nézett, majd a pénztárgépre, végül körbe a boltban. Ujjai öntudatlanul is a kosztümje szélét gyűrögették.
– Jó… jó. Persze.
– Szükségem lesz a nevére és a lakcímére – A nő diktálta, Ádám pedig letette a láncot, kitöltötte az elismervényt, majd odatolta elé. – Itt írja alá.
– Azt akarta, hogy hordjam, el tudja képzelni? – A vékony ujjak a tollba is úgy kapaszkodtak, mint a kosztüm szegélyébe: idegesen, sok apró, felesleges mozdulattal. – Sose hordtam ilyesmit. Még a halála után is előírná nekem, mit tegyek. Pláne manapság, amikor az embernek akkora szüksége lenne a pénzre…
A nő visszatolta az elismervényt, Áron pedig leszámolta elé a pénzt. A nő ismét megszámolta, úgy rakta el, egyesével félbehajtva a bankjegyeket.
– Nem is gondolhatta komolyan. Maga szerint? Tudhatta, hogy semmi szükségem rá. Hogy úgysem fogom felvenni. Az emberek az ilyesmit nem gondolják komolyan, ugye?
Most először a szemébe nézett, de gyorsan el kapta a pillantását, mintha megriadt volna.
– Nem – mondta az öreg lassan – nem hiszem. Viszontlátásra.
– Na ugye. Gondoltam én. Viszlát.
Megcsörrent a szélcsengő az ajtó fölött, kattant a kilincs, és a nő távozott. Az öreg ékszerész még látta az ablakon át, ahogy szapora léptekkel átvág a téren, és eltűnik az aluljáróba vezető lépcsőn.
Felemelte a láncot a mérlegről, megállt, összehúzott szemmel figyelte, aztán megcsóválta a fejét. Bizonyára romlik a szeme: egy pillanatra meg mert volna esküdni rá, hogy Mária kopott, szelíd arcán parányi könnyek gördültek végig.
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához.
Amikor a szilva lehull, akkorra jól meg van érve, jó lesz a cefrébe, de amelyik penészes, azt ott kell hagyni. Egy műanyaghordóban bedögleszti a gyümölcsöt. Többféle szilvát tesz bele, hidegben tartja, míg összegyűjtögeti, s csak akkor teszi ki a napra, amikor megtelt a hordó, hogy ezután induljon be az erjedése.
Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.
Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.
Ködös, kék színű hajnal ülte meg a hegyi főutat. Magas fenyők kísérték mindkét oldalán Linát, ahogy kék melegítőben futott. A nyári reggel ellenére halvány párafelhőt lihegett, mely elolvadt a nyirkos erdő levegőjében. Hűvös volt az idő, még a nap sem kelt fel, azonban a fiatal nő már három kilométert is maga mögött hagyott. Felkötött barna haja vadul csapkodta a vállait, ahogy küzdött a távolsággal.
A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak.
Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai.
Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.