A nő sovány volt, mint egy botsáska, és a kibolyhosodott blézer csüggedt zászlóként lógott csontos vállán. Ahogy belépett a boltba, végighordozta szúrós tekintetét a pulton és a vitrineken, végül kikötött az öreg Áronnál, aki egy régi zsebórán ügyködött a pénztárgép mögött. A szemébe azonban nem nézett: helyette a vállára meredt, ahol a régi barna mellény varrása már foszlani kezdett.
– Jó napot. A kirakatban az áll, hogy maga vásárol aranyat.
– Igen.
A nő aprót bólintott, és még mindig nem nézett Áron szemébe. Az öreg letette a zsebórát és a parányi csavarhúzót, és türelmesen várt.
– Ékszert is, ugye? Egy nyakláncot hoztam eladni.
Áron, aki már lassan ötven éve volt ékszerész, meg sem lepődött: már akkor látta a bolyhos kosztüm zsebében esetlenül dudorodó dobozt, mikor a nő belépett a boltba. A nő ismét bólintott, majd előhúzta: a nyaklánc kifakult, virágmintás kis kartondobozban lapult, amit hanyagul a pultra hajított, a láncot pedig Áron elé tartotta.
Vastag lánc volt, nagy, régimódi szemekkel, kerek medállal. A medálon Mária képe: a kendő alá rejtett, lehajtott fejet, a szelíd arc vonásait szinte felismerhetetlenné koptatta az idő.
– Törtarany-árban tudom bevenni – Áron a láncért nyúlt, és a mérleg kis kosárkájába eresztette. A nő közben tovább beszélt, hol Áron vállára, hol a vitrinekben sorakozó ékszerekre és órákra meredve.
– Anyámé volt. De a halála előtt már évek óta nem tartottuk a kapcsolatot… És mit csináljak vele? Én nem vagyok vallásos. Amúgy sem hordanék ilyet. Túlságosan ódivatú. Maga biztos tudja, mikor hordtak ilyesmiket, ötven éve, száz éve? Maga is csak valami öregasszonynak adja tovább, nem?
– Beolvasztom.
– Ó – A nő hirtelen elhallgatott, Mária kopott arcára bámult, majd a pult üvegteteje alatt szikrázó láncokra.
– Hét és fél gramm. Hatvanegyezer-nyolcszáztizenöt forintot tudok érte adni.
A nő az Áron kezében hintázó medálra nézett, majd a pénztárgépre, végül körbe a boltban. Ujjai öntudatlanul is a kosztümje szélét gyűrögették.
– Jó… jó. Persze.
– Szükségem lesz a nevére és a lakcímére – A nő diktálta, Ádám pedig letette a láncot, kitöltötte az elismervényt, majd odatolta elé. – Itt írja alá.
– Azt akarta, hogy hordjam, el tudja képzelni? – A vékony ujjak a tollba is úgy kapaszkodtak, mint a kosztüm szegélyébe: idegesen, sok apró, felesleges mozdulattal. – Sose hordtam ilyesmit. Még a halála után is előírná nekem, mit tegyek. Pláne manapság, amikor az embernek akkora szüksége lenne a pénzre…
A nő visszatolta az elismervényt, Áron pedig leszámolta elé a pénzt. A nő ismét megszámolta, úgy rakta el, egyesével félbehajtva a bankjegyeket.
– Nem is gondolhatta komolyan. Maga szerint? Tudhatta, hogy semmi szükségem rá. Hogy úgysem fogom felvenni. Az emberek az ilyesmit nem gondolják komolyan, ugye?
Most először a szemébe nézett, de gyorsan el kapta a pillantását, mintha megriadt volna.
– Nem – mondta az öreg lassan – nem hiszem. Viszontlátásra.
– Na ugye. Gondoltam én. Viszlát.
Megcsörrent a szélcsengő az ajtó fölött, kattant a kilincs, és a nő távozott. Az öreg ékszerész még látta az ablakon át, ahogy szapora léptekkel átvág a téren, és eltűnik az aluljáróba vezető lépcsőn.
Felemelte a láncot a mérlegről, megállt, összehúzott szemmel figyelte, aztán megcsóválta a fejét. Bizonyára romlik a szeme: egy pillanatra meg mert volna esküdni rá, hogy Mária kopott, szelíd arcán parányi könnyek gördültek végig.
A foglalatosságai mellett a finom falatok is boldoggá tették. Nap nap után cukormázzal bevont fahéjas csigáról ábrándozott. A Le Petit Parisien falai között szívesen fogyasztott belőle. Egy fáradalmas nap után pedig narancsreszelékkel ízesített, mézédes tejbegrízt kanalazott Jules kávéházában. Azt szerette, ha a megszokottnál kissé hígabbra készítik el a számára. A hangszálait pedig Mandarine Napoléon likőrrel kezelte. Citrusos zamata és édeskés íze miatt kortyolta.
Leparkolok a ház előtt, párom üdvözöl minket. A vendég rögtön szabadkozik, pár szóban elmondja a történteket, s egy üveg száraz vörösbort nyújt át neki. Míg a férfiak beszélgetnek, gyorsan elrendezem a vendégszobát, amely a hálónk mellett van. Kikészítem az ágyneműt, fürdőlepedőt. Közben ezek bort nyitottak, letegeződtek, rám vártak.
Ködös őszi reggel volt. Őkegyelme, a magasságos Hargita térdre kényszerítette lábai előtt a ködöt, és már harmadik napja nem eresztette onnét.
Megelégelvén ezt, az ördög gondolt egyet s felnyargalt a Hargita lábához, a Lina-kanyarig, hogy hadd lám, hol, mi merre hány méter, mert egyrészt onnét szépen be lehetett látni Csíkszeredára, hogy mi a helyzet, s másrészt, amikor az Atyaúristen béosztá Csíkba szolgálatra, arról nem volt szó, hogy köd köd hátán leszen, s a lajbit es bé kell gombolni.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Feltételezem, hogy anyja szomorúan, apja mérgesen mondogatta Lisnyi Móricnak, hagyjon fel a dologgal. Ő azonban egy álomért nemcsak a családi fészket, de a jogi és a közgazdasági egyetemet is otthagyta, mindkettőt még az első vizsgaidőszak előtt. És most itt ül a sarki presszóban, annak is a legsarkában, ahonnan az egyik ablakon át a márkaboltokkal teli rendezett, tiszta sugárútra, a másikon meg a szutykos, hófoltos sikátor bejáratára lát. Most végre van egy pályázat, amelyre benevezhet, jó eséllyel nyerhet is.
A kintről beszűrődő éles zaj ellenére váratlanul elönt a fáradtság, úgy érzem, akár el is tudnék aludni, pedig ilyenkor az adrenalin mindig pörget. Remegő kézzel bámulok ki a fejemből, miközben végiggondolom a stratégiát – nincs értelme húzni az időt, agresszívan kell támadnom. Már az első ellenfelem is jóval tapasztaltabb és technikásabb. Nem ugranak be viszont a kombók, amiket az edzővel beszéltünk át. Hiába agyalok, semmi. Biztos a stressz.
Gyerekkorában Tom és Jerry voltak Noel példaképei. Imádta, ahogy egymást kergetve mindent felforgattak maguk körül. Egyszer az egyik epizód olyannyira megihlette, hogy kipróbálta, vajon tényleg lehete a konyhából korcsolyapályát csinálni. Elszomorította a decemberi hó és hideg hiánya, így amikor a szülei a tévé sápadt fényében sütkérezve kertes házról álmodtak, felcsavarta a morzsákkal teli szőnyeget, majd két vödör vizet öntött a padlóra. Kitárta a fagyasztó ajtaját, aztán elégedetten végiglopózott a sötét folyosón, és bebújt a takarója alá.
Aztán az asszony is enni kezdett, megszokta már, hogy az ura nem válaszol.
– Mond meg anyádnak, hogy holnap hajnalban – mondta a fiúnak a férfi.
– Édesanyám, édesapám azt mondta, hogy holnap hajnalban – adta tovább a legényke.
– Készítse ki a barna posztót – fordult ismét a fiúhoz az apa.