Gerencsér Anna: Piknik

Rhonda születésnapján strandolni mentünk. Azt mondta, már évek óta nem volt strandon, és nem akarja az egész életét úgy leélni, hogy le kelljen mondania erről a szórakozásról, még akkor sem, ha a strandok már nem ugyanazok, mint régen. Semmi baj, mondtam erre én, végül is semmi nem ugyanaz, mint régen, de hát ilyen az élet és a többi, és természetesen elmehetünk strandolni, ha Rhonda erre vágyik.

Először a plázsra akartunk menni, ahová régen jártunk, de lementem három nappal Rhonda születésnapja előtt, csak hogy megnézzem magamnak a helyet, és kiderült, hogy valami medúzaféleségeket sodortak partra a hullámok, amik nyálkás, csillogó testükkel beborították az egész partszakaszt. A homokot ellepték a rángatózó csápok és a könyörtelen fényben kétségbeesetten forgó szemek, a rothadás szaga pedig olyan erős volt, hogy kénytelen voltam levenni az ingem, és az arcom elé tekerni, hogy lélegezni tudjak. Rhonda eléggé letört, amikor beszámoltam neki a helyzetről, de aztán azt mondta, talán jobb is, mert igazán bántaná, ha így kellene látnia a régi kedvenc helyünket, és be kellett ismernem, hogy valamilyen szinten igaza van.

A medúzafélék miatt sokkal északabbra mentünk, ki a város széléhez, ahol a part meredek, és csak az utolsó pár méteren enyhül lejtővé, mely aztán befut a hullámok alá. A dombokat szemét borította, amiről azt hittem, a tenger vetette ki, ahogy a medúzaféléket is, aztán, mikor észrevettem egy elhagyatott munkagépet, gyanakodni kezdtem, hogy itt lehetett régen a szeméttelep. A szag mindenesetre sokkal kellemesebb volt, mint a plázson, és jobb helyet valószínűleg úgysem találtunk volna.

Nem egyedül mentünk: Rhonda azt mondta, a strandolás társaságot is jelent, úgyhogy okvetlenül meg kell hívnunk valakit. Sok jelölt persze nem volt, de Rhonda emiatt sem panaszkodott: meghívtuk az öreg Gardener professzort, aki a múzeumban lakik, meg a kislányt, Shellyt, a tőlünk két utcányira lévő játékboltos házból.

Shelly egész úton a szüleiről beszélt. Azt állította, az apja taxisofőr volt, az anyja pedig táncosnő, ami akár igaz is lehetett, de arról is meg volt győződve, hogy egy nap visszajönnek érte, ami viszont nem volt túl valószínű. Lassan poroszkáltunk végig az üres úton, az aszfaltról visszaverődő napfény máris fülledt, izzadós hőségbe burkolt minket, Shelly fecsegett, mi meg néha összenéztünk a feje fölött, de nem mondtunk semmit.

A parton Shelly végre megfeledkezett a szüleiről, és míg mi leterítettük a fürdőlepedőket, fel-alá rohangált, folyvást lehajolva, mikor egy-egy érdekesebb holmit talált. Rhonda levetkőzött, hogy napozzon, én pedig vastagon bekentem naptejjel, és kénytelen-kelletlen megállapítottam, hogy az utóbbi két évben határozottan meghízott: még a tetoválás is megnyúlt a vállán, a szürke gombafelhő, amit tizenévesen varratott magára a szülei bosszantása végett, és amit igazán szégyellt, valamiért azonban mégsem szedetett le. Most persze már késő volt, és az éles fényben a tetoválás gyerekesnek, ostobának és céltalannak tűnt, mintha csak egy koszfolt maradt volna Rhonda puha vállán.

A vízbe egyikünknek sem akaródzott bemennie, úgyhogy sokáig csak ültünk és beszélgettünk. Gardener professzor elmondta, hogy a múzeum keleti szárnyában beszakadt a tető, és szerette volna aládúcolni, de a feladat meghaladta az erejét. Megígértem, hogy holnap átugrom, és meglátjuk, mire megyünk ketten, esetleg hárman, ha Rhondát is számoljuk, bár ő sosem volt oda a fizikai munkáért. Ezután Rhonda mesélte el, hogy a múltkor, mikor a parkban sétáltunk, látott egy kétfejű kígyót, a hátán végigfutó barna rombuszmintával, és egy darabig azon elmélkedtünk, vajon most már lesznek-e kígyók a városban, és ha igen, megpróbálnak-e majd bejutni a házakba. Shellyt is figyelmeztetni kell, mondtam én, de Shelly már jóval odébb bóklászott, és éppen egy régi dísztárcsának tűnő valamit emelt a magasba, úgyhogy ezt elhalasztottuk későbbre. Hadd játsszon a gyerek, tette hozzá Rhonda, elfeledve, hogy Shellynek egy egész játékboltja van otthon.

A professzor felvetette, hogy haraphatnánk valamit, én pedig elővettem a piknikkosárból a chipset, a szendvicseket és az utolsó kólánkat, amit erre az ünnepi napra tartogattam. Szedtem néhány barackot is a parkban, vagy legalábbis néhány vörös gyümölcsöt, amik barackra emlékeztettek, és az ízük is egész tűrhető volt, a professzor rögtön kért is egyet, a kólát azonban elhárította, mondván, nem él vele. Nem is bántam, mert ez volt az utolsó: abban a nyolc boltban, ahová jártam, már egyetlen palack sem akadt.

Ennek kapcsán beszélgetni kezdtünk arról, hogy talán messzebbre is megpróbálhatnánk boltot keresni, bár Rhonda aggódott, hogy mit fog szólni a kisfőnök. Megnyugtattam, hogy nem fogja érdekelni a dolog: a mi kisfőnökünk a barátnőjével együtt lakott egy drága, tengerparti hotel lakosztályában, és nem sokat szívózott velünk. Amikor először megjelent, úgy festett, mint egy régi zombis film szereplője: bőrdzseki, katonai hátizsák és bakancs, géppisztoly az oldalán, szögesdróttal körbetekert baseballütő. Ez az én területem, közölte, és a hangján hallatszott, hogy egy macsó színészt próbál utánozni, és az enyémek a nők, a drogok és a cigik, és enyém az összes pia, mi pedig csak bólogattunk, Rhonda kicsit aggodalmasan, én közönyösen. A kisfőnök megnézte Rhondát, de láthatóan nem érintett meg benne semmit – már akkor is volt rajta vagy tíz kiló fölösleg, meg hát a kisfőnök fiatal volt, Rhonda az anyja lehetett volna – aztán megnézett engem – valójában lenézett rám, mert másfél fejjel magasodott fölém – és unottan vállat vont. Lúzerek, mondta, és elcaplatott, a nője pedig felvetett fejjel követte. Azóta nyugalom volt, bár nem hiszem, hogy a többi kisfőnök megriadt volna a miénktől, csupán épp elég messze voltak ahhoz, hogy ne érdekelje őket a mi területünk.

Néha persze találkoztunk másokkal is, nem voltunk teljesen egyedül a városban. Volt még egy félbolond fekete pasas, aki esténként kint ült a tengerparton és gitározott, miközben a nap lila és vörös füstbe burkolózva lebukott a horizont alá, meg két nő, akik együtt éltek, és kóbor macskákat gyűjtöttek. A kisfőnöknek is volt társasága, két huszonéves kölyök és egy hasonszőrű nő, akik mindig együtt jártak, kezdetben bőrcuccokban, fegyveresen, mintha folyton támadást várnának valahonnan, mostanában lazábban, inkább unatkozva. Néha hallottuk a fegyverropogást, mikor célba lőttek valamire, rendszerint üres üvegekre és üres házak ablakaira, vagy a hámló plakátok halott arcaira. Valójában teljesen ártalmatlanok voltak: kölykök, akik szerettek volna felnőtteket játszani, de nem voltak biztosak benne, hogyan kell. Egyszer-egyszer átutazók is elvetődtek a városba, híreket hoztak, de hamar tovább is álltak: úgy tűnt, mindenhol ugyanaz a helyzet, mint nálunk, és bár mindannyian valami mást kerestek, olyasvalakivel sosem találkoztunk, aki megtalálta volna azt a valami mást.

Shelly visszatért, és rávetette magát a kólára, Rhonda pedig úgy döntött, megpróbálkozik a vízzel. Egy alumínium széklábat vitt magával, hogy elhessegethessen bármit, ami a közelébe találna úszni, és csendben figyeltük a professzorral, ahogy párszor belebökött vele a vízbe, mielőtt óvatosan belemártotta volna strandpapucsos lábát. Figyeltük, ahogy lassan beljebb merészkedett, nyakig merült és esetlenül tempózott, még mindig a széklábat szorongatva. Negyed óra múlva a meztelen hurkáira tapadó olajos foltokkal, de elégedetten jött vissza, és szuszogva törölte magát szárazra, miközben Shelly csodálkozva bámulta – ahogy később elmondta, azt figyelte, nem csípte-e meg Rhondát alattomban valami medúzaféle.

Miután Rhonda leült, elővettem egy darab mirelit gyümölcstortát, amit az egyik boltban találtam néhány héttel ezelőtt, és azóta rejtegettem előle. Gyertyám nem volt, de elénekeltük a „Happy Birthday”-t, és megígértem Rhondának, hogy holnap elmehetünk a Swarovski-boltig, ami eddig mindig túl távolinak tűnt, és elhozhatjuk neki az összes ékszert.

Késő délután volt, mire mindent megettünk, és lassan szedelődzködni kezdtünk. Shelly begyűjtött egy furcsán deformált kék üveget és egy darab mintás csempét, Rhonda orrán és vállán pedig kezdett látszani, hogy a naptej ellenére megkapta a nap.

Visszafelé Rhonda és Shelly ment elöl, vidáman csevegve, Gardener professzorral pedig kissé lemaradva követtük őket. Arról beszélgettünk, meddig tartanak még ki vajon a készletek – ha a boltok kiürülnek, még mindig rengeteg mindent találhatunk a magánlakásokban. Persze az is lehet, hogy mielőtt minden elfogyna, történik valami. Valaki valahol majd csak megoldja a problémát, mondtam a professzornak, nekünk nem kell majd semmit tenni, csak addig legyünk el valahogy.

Csak miután hazaértem, jutott eszembe, hogy ugyanezt mondogattuk, mikor az első Probléma megjelent, és az emberek fogyni kezdtek, hogy öt év alatt majdnem mindenki eltűnjön. De mit tehettünk volna? Kisemberek vagyunk, nem szuperhősök vagy megváltók. Most épp elég, hogy túlélünk és várunk.

Valaki meg fogja oldani a problémát. Biztos vagyok benne.

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.