Gerencsér Anna: Trapani kövei

2020. szeptember 18., 08:20
Orth István: Lélekvándorlás a Rialtón

Már három napja nyaraltunk Trapaniban, mire eljutottam a templomba. Az első két napon teljesen lefoglalt a strand: szó esett ugyan arról, hogy meg kellene nézni a város történelmi nevezetességeit is, de a mediterrán nyár kiszívta belőlünk a kíváncsiságot és az energiát, úgyhogy csak hevertünk a homokon vagy lebegtünk a sós hullámokon, beszereztük a nyaralás első napégését, és a hőség ellen fagylaltot nyaltunk literszám.

Első este ugyan elindultunk várost nézni, de végül ismét a tengerparton kötöttünk ki, és két órát sétáltunk a part sarló alakú ívét követve, miközben a tenger lehelete átitatta a ruhánkat és a hajunkat, hátunk mögött pedig némán őrködött a Monte Cofano sötét tömege. A második estét egy hangulatos kis trattoriában töltöttük, amit George talált egy képeslapra illő, macskaköves kis utcában. Sült hal, olívaolaj és friss kenyér ígérete párolgott ki a konyha keskeny ablakán, a vörösbor pedig, melyet az ételhez kaptunk, majdnem fekete volt, sűrű, mint a vér, és a napfény melengette szőlő illata puha felhőként szállt fel a pohárból.

A harmadik estén aztán végigjártuk a várost. A kikötőben a tenger sóhajainak ütemére ringatóztak a hajók, az ezrek lába által simára csiszolt utcaköveken csillogó tócsákba folyt össze a lámpafény. Az utcákat betöltötte a sós víz és a készülő ételek illata, a kőből faragott ablak– és ajtókereteknek dőlve turisták pózoltak, míg a párjuk fényképezte őket. George is készített rólam egy képet, ahogy egy ötszáz éves kapuban állok, fél kezem a faragott kő ajtókereten, míg valahová oldalra és felfelé nézek azzal a szörnyű bamba arckifejezéssel, mely a turistafotók sajátja.

Számtalan templom volt a városban, és engem mindegyik elbűvölt. Chiesa delle Anime del Purgatorio, Basilica-santuario di Maria Santissima Annunziata, Chiesa di Santa Maria dell’Itria, Chiesa di Santa Catherina d’Alessandria all’Arena – már a nevükbe beleszerettem, melyek dallama a hullámokon ringó csónakokat idézte.

Nem tudom, melyikünk ötlete volt, hogy hajtsunk fel a hegyre megnézni Eryxet. Persze, megbeszéltük, hogy majd valamelyik nap felmegyünk – hogy is lehetne kihagyni? –, de úgy terveztük, napközben, talán valamelyik reggel, mikor még nem tűz annyira a nap.

Talán, mert esteledett, de egészen más volt, mint amilyennek képzeltük. Mikor besétáltunk a Porta Trapinin át, a falak összezárultak körülöttünk, még a levegőnek is más íze lett, mintha egy másik világba, másik korba kerültünk volna.

A templom az első utcában várt minket. Úgy festett, mint egy erőd, súlyos, ősi, viharvert falakkal, melyeket azért raktak, hogy felfogják az ágyúgolyókat, s mintegy utógondolatként biggyesztették rá a faragott köveket és a keresztet. Előkotortam az útikönyvet: a Chiesa Madre előtt álltunk.

Egyedül mentem be, mert George már kissé unni kezdte a templomokat, s most ott hagyott azzal, hogy mindjárt csatlakozik hozzám. Egy sarokkal odébb eltűnt a La Tonda Fritta gombócokat ábrázoló táblája mögött, én pedig mosolyogva lépdeltem fel a templom lépcsőjén, mert megmagyarázhatatlan vidámsággal töltött el a tudat, hogy a férfiakat, ahogyan a gyerekeket is, legkönnyebben a hasukkal lehet megfogni.

A lépcsők töredezettek voltak, a bejárat úgy sötétlett előttem, mint egy alagút szája. A bélletes kapu súlyos, fekete szárnyait keskeny lécek osztották kisebb négyzetekre, s már kinyújtottam felé a kezem, mikor felmerült bennem, hogy a templom akár zárva is lehet. Visszapillantottam a sarok felé, de George-nak nyoma sem volt. Mit árthat, ha megpróbálom?

A kis ajtó a nagyobb kapun hangtalanul, olajozottan nyílt ki, én pedig besurrantam a templomba. Odabent rögtön egy újabb kapu fogadott, az ajtók üvegszemei vakon meredtek az éjszakába. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és végre bent álltam a templomban.

Hideg volt, mint egy sírboltban, de ez nem lepett meg. Az már inkább, hogy nem volt teljesen sötét: valahonnan halvány derengés áradt, melyben a gótikus oszlopok és a mennyezet dús faragványai ismeretlen lények árnyaivá mélyültek, s a szemem sarkából folyamatosan mozogni látszottak. Lassan lépdeltem az oltár felé, szinte lábujjhegyen, hogy a cipőm ne nyikorogjon a márványpadlón: szentségtörésnek tűnt zajt csapni, ne adj’ isten elővenni a fényképezőgépet vagy fellapozni az útikönyvet, melyet még mindig a kezemben szorongattam.

Már a főhajó felénél jártam, mikor észrevettem a nőt, aki az oltár előtt állt. El sem tudtam képzelni, hogy kerülhette el korábban a figyelmem: hátulról úgy tűnt, könnyű köntöst visel, dús haja kígyókat idéző, kusza fürtökben omlott le egészen a derekáig, s mikor közelebb értem, döbbenten láttam, hogy vagy két fejjel magasodik fölém.

Az oltárt nézte hátravetett fejjel és csípőre tett kézzel, mintha éppen egy nem túl kedvező kritikát fogalmazna róla, s csak akkor fordult felém, mikor már majdnem ott álltam mellette. Meg akartam szólítani, de ahogy rám nézett, egyszerre elhagytak a szavak.

Gyönyörű volt, legalábbis az én szememben sugárzónak tűnt, s markáns vonásaiban valami olyan harmónia rejtőzött, melyet nem tudtam megragadni. Minden részlete túlméretezettnek tűnt, a hatalmas mellek, a széles csípő, a hosszú orr és a széles ajkak, az erős áll és a sötét szemöldök mind túlzottnak tűntek, mintha nem is egy eleven arcot néznék, hanem egy kőbe vésett portrét, s ahogy felém fordult, mégis olyan könnyedség és légiesség áradt a mozdulatból, mintha a következő pillanatban csak ki kellene tárnia karját, hogy elrepüljön. Abban a pillanatban meg voltam győződve róla, hogy a világ legszebb nője áll előttem.

A szeme sötét volt, mint egy feneketlen kút, de apró csillagok úsztak a mélyén, s képtelen voltam elfordítani a tekintetem. Elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, miközben valami szédüléshez hasonló érzés fogott el, mintha zuhannék, és…

Valami csattant, valami nyikorgott, s a varázs megtört. Az ajtó felé néztem: George félénken csukta be maga mögött, kezében a gombócokat rejtő zacskót szorongatva, s lassan megindult felém.

Visszafordultam, de az ismeretlen nő eltűnt.

Még akkor is tétován kerestem az oszlopok mögött vagy a padok alatt, mikor George megállt mellettem.

– Igazán szép, bár biztos vagyok benne, hogy világosban többet látnánk. – Végre észrevette ide-oda villanó tekintetem, bizonytalan arcom. – Keresel valamit?

– Azt a nőt, aki itt volt az előbb. Csak úgy eltűnt… Nem láttad, merre ment?

– Milyen nőt?

– Aki mellettem állt, mikor bejöttél. Magas, sötét hajú, olyan furcsa ruhában…

– Nem volt ott senki, szívem. Biztos csak egy szobrot vagy festményt néztél élőnek.

Nem kezdtem vitatkozni vele, de biztos voltam benne, hogy nem tévedtem. Az a nő ott állt mellettem, alig karnyújtásnyira, és – bár fogalmam sem volt, miért gondolom így – nem tetszett neki a templom. Nem úgy nézte az oltárt, mint aki imádkozni készül vagy a művészeten elmélkedik – a harag, keserűség és lenézés mérge áradt belőle.

A nyaralás alatt még kétszer voltam a templomban, mindkétszer nappal, s anélkül, hogy bármi szokatlant láttam volna. Az épület kívülről hétszáz éves, komor fenségében tündökölt, a gótikus templombelső továbbra is lenyűgöző volt, a különös nőnek azonban nyoma veszett. Vettem egy prospektust, melyből megtudtam, hogy a Chiesa Madrét 1314-ben építették, részben a korábban itt álló Vénusz-templom köveiből. Még korábban pedig Asztarte temploma állt ugyanitt…

– Bizony, ezek a kövek sok mindent láttak – mondta az idegenvezető, aki a másik két templomról mesélt, s akitől azt is megtudtam, hogy hiába is jönnék vissza este, mert a templomot minden éjjelre gondosan bezárják. – Ki tudja, mit mondanának, ha beszélni tudnának?

A kövek persze nem beszélnek, de biztos vagyok benne, hogy emlékeznek. Van, ami egyszerűen nem merülhet feledésbe – én már csak tudom, mert hiába telt el azóta olyan hosszú idő, még ma is kísért a tekintet, mellyel az a gyönyörű nő méregette a fehér ruhás, márvány-rideg másikat az oltár fölött: mint a hátát görbítő, karmait meresztő, vetélytársa felé fújó dühös macska.

(Karantének)

Legfrissebb hírek
2020. október 27., 02:20
2020. október 27., 01:40
2020. október 27., 01:35