Hetedik levél, útilapi.
Ezt ma kaptam, Rózsi néném küldte, postagalamb fordultával, felfordultával.
Kedves Timur!
Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.
Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.
Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.
Itt sem vidám az élet, tegnap muszáj volt fürjet egyek, hiába volt mézes sörrel bekenve, én akkor is jobban szeretem a tökmagot, de hát ez van.
Szóval, Timur, gyere haza. Ne hülyéskedj, nem érdekel, merre jártál, merre Tekirdagoltál, tekeregtél: gyere, mert itt már mindenki elfelejtette, hogy te mekkora lúzer voltál.
Még macskasör is van itthon, ott valahol Alcsíkon csinálják, igazi macskasör, rendes macskáknak, jó, én igaz, hogy mást iszom, de nekem választékos az ízlésem.
Hétvégén sajtmustra volt itthon, a szolgánk, izé, na, gazdánk hozott haza belőle, hát én egy hétig nem kakálok, az biztos.
Egyébként errefelé jó idők járnak, az igaz, reggelente fel kell vennem még egy rend bundát, s délben már az eredetiből is kibújnék, de hát, ha minket egyszer ide telepített Csaba királyfink, Irnik, vagy Ernák, hogy Te is értsed, mit tehetünk?
Szóval, gyere haza, Timur. Itt még van déli harangszó, s ne mind mászkálj ott a hádzsiaszófiába, szépen elviszlek a dályai unitárius templomba, meglátod, milyen jó lesz.
Mirr-murr, kandúr.
Szeretettel karmolászta neked Rózsi Nénéd.
Nyolcadik levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Mennék én haza, mennék, de miért is mennék, amikor otthon csak az ármánykodás fogadna, s a vádaskodás.
Most is hallom a hírvivő seregélytől, hogy azt mondják otthon, én itt csak morogok és gyűlölködöm, és szidom az otthoniakat, pedig Allah a tanúm rá, úgy szeretlek benneteket, hogy még a farokszőrzetem is feláll belé.
Én aztán tényleg senkit nem bántok, pláne itt, a keserves száműzetésben, intézzétek, csináljátok otthon, polgármester, megyei tanácselnök s paraszt mindig lesz, a többit ki kell művelni, mert az nem csak úgy szabadon terem, de hát ilyen mondatok miatt vagyok a száműzetésben.
Rózsi néném, erősen hiányzol a nagy gülüszemeiddel, a minap egy kurd embertől kaptam egy szem magozott datolyát, esküszöm, pont olyan szemei voltak, mint Neked, egyből meghatódtam, aludtam is egyet a pultja alatt.
Amúgy erősen hiányoztok, azok az ádáz összeesküvők a hátam megett, meg előttem, meg körülöttem, ott legalább valaki törődött velem.
Itt most rettenetesen kénytelen vagyok a hasamat süttetni a kegyetlen anatóliai nappal, borrrrzzzzzzzalmatos az egész.
Hát vigyázzatok magatokra, nem mintha tudnátok, üdvözlöm Findusz macskát a Piricskén, s Téged, drága néném, hogy enném le a füledet.
Egyszer minden elmúlik, mondta egy macskacsászár, bizonyos Aurelius, ez, mondjuk, nekem annyit ér, mint az utánam dobott halgerinc, én egyelőre sztoikus nyugalommal tűröm ezt a keserves sorsot.
Karmoltatom drága gazdámat, asszonyomat, marad szerető hívetek, Timur
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.