Én Drága Lelkecském, Muszkám és Kalmárom! Gyertyafénynél írok Önnek, én írok levelet, csak pár napja, hogy elhagyta a palotát, itt hagyott, de hisz én küldtem, hogy hozzon újra az anglikánusok és puritánok földjéről abból az éjfekete sörből, hogy is találhatták el a mi birodalmunk sötét éjszakájának színét, hozzon nekem nagyobb szállítmánnyal abból, ami megkacagtatott és feldúlta bizsergetve a gyomrom, amikor legutóbb magam mellett tudhattam, és oly merészen viselkedett!
Gyertyafénynél írok, furdal a lelkiismeret, hogy ebben a helyzetben is útjára indítottam, hiszen figyelmeztettek a doktorok, ezek, akikről néha azt vélem, semmit sem tudnak, hiába pénzelem a furcsa üvegcséikkel végzett kísérleteiket, akik figyelmeztettek, hogy rusnya betegség van mindenhol, sok öreg hal meg most a nyomorult tanyákon, de az udvaromban is betegek, sápadtak, lázasak. Azt mondták, ne menjek sehova, ne tartsam meg a kihallgatásokat, ne fogadjam az önző kis nemeseket, ne tartsam meg fényes estélyeimet, ne kocsikázzak ki kedves nyírfáim közé, és ha mindenképp látnom kell valakit, az takarja be az arcát, a száját, az orrát, és ne érintkezzek, ne fogadjam kézcsókjaikat. Hisz magáról mit sem sejtenek, Lelkem, Szerelmem. És én meg pár napja útnak indítottam, kezében az engedélyem, remélem, a futárom utoléri a lengyeleknél. Ha nem fordul vissza, mert nem éri el parancsom időben, vagy a küldöncöm elveszti útját, hát vigyázzon magára, mit tudom én, más országokban köhögnek-e, köpködnek-e a barbárok, hát óvakodjon a kereskedőktől, viselje a kesztyűket, amelyekkel elláttam, óvja azt a gyönyörű kezét, amellyel engem érintett nem oly rég!
Galambom, azt is írnám, hogy ne feledjen a csokoládéból is fölpakolni, a határomnál szabad utat kap majd, hozzon abból is, hogy újra a szájam sarkából tudja fehér csipkekendővel törölni. De bírom a csokoládé nélkül, mert a csókja olyan édes, édesebb a méznél. A barna sörömnek meg olyan barna a habja, mint a prémgalléromnak az ünnepi kinti viseletemen, amikor hosszas öltözés után kikocsikázom a levegőre ebéd után, amikor még világos van, de pár pillanat múlva csak a havas nyírfák világítják az utat. Hogy fog ez most hiányozni, ha börtönöm lesz a palotám? Hogyan fogom most az időmet tölteni Ön nélkül a sötét éjszakában, untatnak a nemesek és a parasztok is kéréseikkel, untat az uralkodás, hiszen ha itt lenne, várnám az estét, hogy a titkos feljárón megjelenjen ijedten, és kisimítsam a szeméből a félelmet. Hajnali Fényem, siessen vissza, küldjön előre követet, hogy tudjam érkezésének napját! A követtel küldjön előre egy hordónyit a sörből, ha megszerezte, hogy már előre ízleljem azt, ami Önhöz köt, Én Derék Testőröm! Vagy álljon meg és hozzon a germánok földjéről aranyló, fehér habosat! Vagy inkább forduljon vissza, hogy velem legyen, mit bánom én, ha bent töltjük a napokat együtt, mit bánom én, ha magamnak kell a krumplit kapálni, a csirkét levágni, vagy ha nem hozathatom a legszebb tájakról a szőlőt?! Szerezze meg a sörreceptet és együtt főzzük a konyhámon! Nem adunk belőle senkinek, a miénk, csakis, ahogy mi egymáséi lehetnénk nap nap után! Forduljon csak vissza! Parancsolom!
És parancsba adom, hogy zárják a határokat, forduljanak vissza a hajók, a fogatok, írok a francia tudóskáimnak, hogy dupla pecsétesen jól zárva küldjék filozofikus leveleiket, a határomnál átadják a mieinknek, ne hozzanak be ide semmi fertőzést, valamit tanácsoltak is a doktorok, hogy használjuk a mi vodkánkat a kezünkre, de hisz a szappanfőzők is üzentek a minap, de mit? Nem figyeltem, untatnak azok is, és Önről álmodom, Gerlém, Virágom, nappal is, éjjel is, ha nyitva a szemem, ha lezárva, ha szemhéjamat a hajnal csiklandja.
Az elmúlt éjszakán is Önről álmodtam, visszahozott mindent a sok tűnő kép, azt ahogyan bódult lett Ön is és Fenségem is a sörtől, ahogy bátran a fűzőmhöz ért, és aztán elakadtak az ujjai, újra átéltem a gyerekkorom, cárkisasszony lettem és végigkergetett a palotám hosszú folyosóján, át a szalonokon, piros lett az orcája, mint a rubin, és kéklett a szeme, mint a türkiz. A sörtől kapta a bátorságot, hogy utolérjen, és a földön találjam magam? Ha nem küldtem volna a szolgákat a konyhára, értük kiáltottam volna, de nem hagyott hangot kijönni a torkomból! Olyan erős az az ital, mint amit a parasztjaink főznek szerencsétlen tanyájukon. A torkomnál érzem, hogy keserű, de átjárja bennem a lelkemet is. Ahogyan az Ön illatát érzem még mindig, úgy érzem a sör ízét is több nap után.
Szép Szál Nyírfácskám, Fess Katonám! Siessen, mert elepedek, siessen és bezárom ide, siessen, hogy a legszebb fehér köntösömben várhassam, hogy megitasson engem az új kupákból, amiket ennek a sörnek készíttettem, az egész nyugati szárnyat felfűttetem, elbújok valahol, s meg kell találnia, ha újra a friss fürtöket akarja a tarkóm alatt kibogozni! Siessen, mert aggódom, mert… milyen ismeretlen ez: szeretek.
Siessen és bezárom magammal együtt ide, amíg elmúlik a járvány, orvosa leszek, és Ön orvosa a magányomnak. Hozza a híreket, figyeljen, jelentsen, küldje a követeket, csak magában bízom! Meddig tart ez, meddig él a világ, meddig élünk mi benne, mibe halunk bele? Én az Ön hiányába.
Madárkám, térjen vissza hamar a kalitkájába, parancsolom, mert várja szomorú gazdája,
Katalin
(Karantének)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.