J. M. tiszteletére
Jelzőkkel s methaphorákkal dúsan ékített, porszemig előmutatott tájon sétála virágtól virágig gróf Schmetterling Zsófia bárókisasszony. Alabástrom arczú, ifjú leány, szinte gyermek még. Hirtelen marczona férfi ugrék elé. Jaj, dermesztő látvány! Haja kóczos, fekete, de napfényben szőkének, simára fésültnek látja a halandó. Barna szeme kékben játszik, s villog. Beretvált ajaka körül ezüst körszakáll. Bozontos szemöldöke szinte nincs is. Vasból kelle lenni ama léleknek, ki e látványtól nem omlik ájultan a pázsitra! De a leány tudá, mi kárt tenne fehér köntösében az összeroskadás, egyenes tartással álla tovább, s megigazítá hajában a rózsát, melyről eleddig nem szóltunk, ott sem lévén azelőtt. Vékony szemöldeit összehúzá s oly jéghidegen néze az idegenre, hogy annak mellkasa szőrén megfagyott s kikristályosodott a víz.
– Ön még ez órában hitvesem leszen, hiszen úti passusaim szerint én feleségemmel utazom. Azonfelül Önnek gyémántos ládikái vannak, úgy szívében, mint physicai értelemben, mely igen előnyös ügyünk szempontjából. Beléegyezik-e hát e nászba? – kérdé az idegen úr, a situatio definitióját más laudatiokkal is megerősítve.
Mindez oly gyöngéd, bensőséggel teljes hangon mondatott, hogy a leány azonmód szerelemre gyúla. Halkan rebegé el lelke túlcsordult érzelmit, melyet nem halla más, csak a holtak. De fejének halovány bólintása bizonyosan igent jelente válaszul. A minek utána ájultan hanyatlott a pázsitra mégis, asszonyi szokás szerint.
Az önjelölt írók egytől egyig elhullottak, csontjaikat a finom mészbe őrölték, azzal meg a palota repedéseit kenegették. Zengett is a torony egész nap, sírta-rítta minden baját: Nihil novi sub coelo! Senki sem olvas kortárs irodalmat! Dilettáns idióták, nem értenek! Miért ilyen drága az alkohol és a cigi?
– Mit akar kend? – kérdé Cseszneki uram.
– Hát – vakaródzott Tekeri sógor – a kedves hitvesit keresném, neki hoztam az új szakajtókat.
– A konyhán van – jött rá a transzspiráció hirtelen Cseszneki uramra –, bent keresse.
Bement Tekeri sógor, majd fél óra múlva, mint aki béresnek szegődött, oly tiszta örömmel jött elő.
– Bocsánat, meg tudná mondani, merre találom az óbérczi várromot? – kérdezé B. Iván a színház teraszán kávézó öreg, szakállas urat, aki botjának faragott végét simogatta ábrándosan.
– Arról a remek tervezetről beszél, melynek kolosszushomlokán az évszakok szeszélye minden alkalommal szörnyű sebeket ejt, ám történelemmé válva mégiscsak végleges alakot ölt, s puszta jelenlétével is ellentétben áll az elmúlással?
– Meglehet…
Nem, ne gyógyszert adjon! Nyúljon mélyen a kabátom zsebébe, s a jóféle pálinkát még utoljára töltse ki nekem. Mari, ígérje meg! Ígérje meg nekem, hogy e titkot megtartja! A körte fenséges nektárját minden évben ugyanúgy fogja elraktározni, mint eddig. Esküdjön, Mari!
A Pentateuch szerint a kígyóra Isten szabá ki ezt a büntetést. Így tanítá az Úr leckére az ördögöt és az embert. No meg a kígyót, aki úgy esett az Éden nagyhatalmi viszályába, mint Pilátus a krédóba.
A kígyó jó diák: azóta nem állja sem az embert, sem az ördögöt.
Csak az ember nem tanul.
A budapesti tömegben egy idősödő, dzsentrinek tűnő alak méregeti az épülő csatornarendszerbe menekült patkányokat. Úriemberként, egyenes háttal, öreges fejingatással konstatálja, hogy a munka a helyén van. A negyvennyolcasok letűnő ifjúságát viseli a tekintete, arcán pedig pipacsként pattanó erek árulkodnak az édenkerti gyümölcs terheiről. Egy fiatal leány közeledik felé, amolyan szűzies pironkodással, de korához illő esztelen rátartisággal.
Isten akkor könnyes szemmel gondolt Évára, kit oly nagy szeretettel adott társául Ádámnak. Meglódította azt a botot, ekkor az angyalok énekelni kezdték kórusban a „Nem méltók ők arra, hogy botoddal illesd őket” kezdetű művet.
Arra gondolt, hogy miért nem inkább a Paradicsomot verte szét akkor, miért tartja fent még mindig, milyen hely ez a föld, ahová kiűzé őket, nem éppen a poklot teremtette-e meg.
A nő elvette a férfitól a virágokat. Mindjárt keresek nekik valamit, mondta. A férfi keze hideg volt. Csodálkozott, amiért eljött, de megpróbálta eltitkolni meglepetését. A tulipánokat a konyhapultra fektette, és körülnézett olló után kutatva. A virágfejek még szorosan zárva voltak. A szirmok pirosak, vékony sárga csíkkal a peremüknél. Száruk ívbe hajlott, ahogy a tulipán szára mindig ívbe hajlik. Felvette, majd visszatette őket a pultra. Nem tudta, merre lehet az az olló. Kinyitotta a fiókot. Megdermedt; elfelejtette beinvitálni a férfit.
A farkasember természetesen nem támasztott olyan irreális elvárásokat a filmiparral szemben, hogy tisztában legyenek a vérfarkasok és más elemi lények valódi szaporodásának titkával, hisz a vérbeli likantróp nem szereti a föltűnést.
– Mutogassák magukat a National Geographicon azok a lófejű delfinek meg ájtatos sáskák! Nekem ne csinálják a portámon a felhajtást! Majd még idejönnek valami punkok autogramot kérni embervérrel a hülye pólóikra! – dörmögött a sörébe hősünk az övéi között.
– Értem, miről beszélsz – bólogatott a rabló, mikor a farkasember a filmről és ahhoz kapcsolódó gondolatairól mesélt.
Csoóri Sándor a kommunista diktatúra évtizedeiben, mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszakban állandó megfigyelés alatt állt, jelentések készültek az életéről, munkásságáról, a megnyilvánulásairól. Ez követhető nyomon a különböző iratokban, akár a munka-, akár az operatív, akár a vizsgálati dossziékban. Csupa olyan dokumentum, amelyek azért születtek, hogy naprakészek lehessenek irodalmi, de sokkal inkább közéleti, politikai tevékenységével kapcsolatban. Csoóri köztudomásúan nem tartozott a rendszer hívei közé, kritizálta Kádárék személy- és társadalomromboló hatását, sőt megnevezte a szovjet típusú