Nem lehet megírni. Ha megírom, megváltoztat. Szép, fényes konzervdobozba kellene rakni. Pacalkonzerv, az megfelelő lenne, mert valóban rágós és hernyószerű ez az emlék. És idegen is, mint a bolygók neve.
Inkább körbeköpködnék egy folyosót, vagy értekeznék a strukturalizmus hatásáról napjaink szövetmintáira. Hintát löknék, vagy kicsipegetném a kavicsokat egy elhasalt gyerek tenyeréből. Vörös keresztes fityulában, sáros melegítőalsóban, bármiben. Bárhol, amerikai patkányzugban, egy ki sem ejtett század árbóckosarában, hárfák húrárnyékában, valamelyik állati nyomorúság penészplakátjait betűzve. Menekülnék már, habozás nélkül, ahogy kell, túsza vagyok annak, ami egyszer történt velem, és nincsenek azok, akik kiváltanának. Csak a számláim kedvesek most, a jól beosztott fagombok a szekrényemen. Hiába gondolok rá, nem lesz az enyém, csak bosszant, mint kerítésárnyék a járdán.
Bosszant, mert primitív a nyelv, amivel mégis beszélni tudnék róla: a hipnotizőr ült, és fehér köpeny volt rajta. Azt mondta, nehéz a szemhéjam, és én is nehéznek éreztem. Azt mondta, nehezek a karjaim, és nem is akarom felemelni őket, nem akartam. Azt mondta, légy repül az arcom felé, és én elrántottam a fejemet, és nyöszörögtem. Azt mondta, frissen ébredek, én kinyitottam a szemeimet és nem emlékeztem semmire. A másik székre szerettem volna ülni, ő azt mondta, átülhetek. Azt mondta, emlékezhetek, és én emlékeztem. Azt mondta, az ő parancsa volt a másik szék, és én belenyugodtam a válaszába. Megköszönte a kísérletben való részvételemet, és én is megköszöntem.
Ma is úgy gondolom, hogy a tudomány hosszú lejáratú... amerikai párbaj. De a szemhéjam, karom nem volt nehéz, légy nem volt a szobában, és valahogy meg tudtam volna magyarázni, mért akarok a másik székre ülni. Valami apró okocskát találtam volna, mint ahogy máskor is. Az általam képzelt légy nem árthat senkinek. Most nem vagyok hipnózisban, de tudom, hogy ebben az állapotban, abban a szobában, a kísérleti személyek frissen porszívózott székeiben… le lehetne élni a teljes életet. Csak a magnószalagokat kellene cserélgetni a fejek fölött: most pillangót lát, most nyári zápor éri, most elhagyja a szeretője, most a kutyája kölykezik, most bányász, most rabszolga, most hiú europid, most konzervet kap a kezébe… ugye, felnyitná szívesen, hiszen éhes, nagyon éhes, régóta nem evett már, mindjárt jobb lesz, mindjárt...
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.