Kalász István: Blue chip

2021. január 03., 08:45
Sárosi Csaba: Látszat-jellem

Már nem, már nem… álmodtam arról, hogy követem apámat az utcán, akár a kutya, apám meg visszaküld így: Menj haza, menj már, milyen fiú vagy te? Így volt gyerekkoromban, és ezt álmodtam újra és egyre.

Most ugyanabban a nagyvárosban élünk. Tengernyi ember, fal, ablak, busz, üzlet, bankautomata, kapucsengő, ágynemű, íróasztal közöttünk; apám a város nyugati felében, én a keletiben lakom, és (szinte) soha nem gondoltunk egymásra. Mert? Mert nem voltunk egymásnak fontosak. Mert: nem gondolt senki sem ebben a „nem-családban” a halálra? Lehet. Egészen addig, amíg a halál megérkezett. Mert bizony megérkezett egy szeles, októberi napon. Mélykék volt az ég, akkor, amikor…

Maga beteg, meghal, mondta az orvos, ha nem kap új vesét. Ó, jaj, mondtam erre nőiesen, és megmarkoltam a szék vigaszkarfáját. Új vese kell? Család, kérdezte az orvos, van-e?

A családi tablón volt tanár, mérnök, parasztasszony, magyar ember bajusszal, bizalmatlan sváb, volt városi, komor falusi. Komor arcok. Kabátok, koszlott ingek, zakók, cipő, csizmák.

A vese olyan, mint egy gyűjtő, egy edény, mint egy… maga rossz volt önmagához, mondta az orvos, a dialízis drága, maga szeszélyes ember, szerette az életet. Amúgy a dialízissel is meghal! A gép a lassú halál, érti? Maga nem akar lassan meghalni, ugye? És az országnak sem érdeke, hogy éljen. Magához őszinte vagyok, az életben tartás drága.

Néztem a leletes papírt, amit az orvos is nézett. Az életem végének adataival. Család, mondta az orvos, az jó, ha van. Mert a gének, érti? A génekben bízhatunk.

Jó, mondtam, a szüleim? Ők kimenthetnek engem ebből az izé-mizériából? Ja, és a vese olyan, mint a tölcsér, gyűjt egyre, gyűjt…

Anyám? Huszonkét évesen szült engem, még ma is fiatal, alkoholt soha/ritkán ivott, komoly betegsége sem volt. Nem hitt Istenben. Poros-álmoslassú alföldi városból jött, amiről azt mondhatom: inkább faluból jött. Volt/van ott friss levegő, beszéd a kerítés fölött, libák a ház mögött, könyvtár, kerékpározás, anyám egy éve ment nyugdíjba, veséje jó. Apám? Fiatal volt ő is, mondtam már, apám festőművész akart lenni. Mi lett belőle? Kritikus, múzeumban szakértő, vastag falak mögött ül, irodájának klasszicista ablaka van, napközben új és régi festményeket néz, külföldi folyóiratokból idéz, telefonál második feleségével, tanulmányokat olvas. Fiatalon még Krisztust festett, talán hitt a megváltásban? Két remek anyai vese, két használtabb apai.

Álltam félmeztelenül az orvosi bizottság előtt. Mi maga, kérdezte az orvos. Mondtam, reklámban utazom, tudja, azok a filmecskék a filmek közben. Hány éves? Mondtam. És mit akar? Mondtam, élni. Mondtam még, hogy tudom, nehéz ez, mert másvalakinek kárára spekulálunk. Hogy mondjuk arra: napos-szeles tavaszi napon felbukik egy fiatal, szőke férfi a motorkerékpárral a kanyarban. Jön a mentő, elviszik a fiatalt, felnyitják izmos testét a sebészek, kiemelik belőle a csöpögő szervet. Engem hívnak telefonon, siessek a műtőbe, van itt és most egy vese. Azt is mondtam még, vannak szüleim, de nem szeretnek engem, pedig a gének alapján kellene, hogy szeressenek. Engem a nagymamám nevelt, ő gyakran mondta, hogy látott elég borzalmat a világban, ötvenhatban kiabáltak az utcán, fiatal férfit fejbelőttek mellette, a nagyapámat megverték a rendőrök, a kocsmában részegen beszélt, és a nagyanyám még azt is mondta többször, hogy a szüleim gonosz, önző emberek. Különösen a fia. És mondtam, hogy kettesben élek a kutyámmal.

Erre nevettek, majd közölték, várólistán vagyok.

Szédülés, görcs gyötört, telefonáltam anyámnak, mondtam, a vesém ázik, rohad szét bennem, elmondtam, hogy a budai villában rendelő ősz magánprofesszor mit mondott: fél/egy évem még, ha van! Anyám sírt. Mert szép az élet, ha nincs sok hátra. Mondtam erre, a gének ereje fontos, az ő veséje jó lenne belém, és anyám azt mondta, elmegy az orvoshoz, megnézeti magát, eladja a szántóföldet a volt párttitkárnak, akié már az egész vidék, aki strandot akar építeni a város határában gazdag németeknek, osztrákoknak, minden mindegy már, csak én éljek. Még. A fia. Mert hisz bennem. És ennek, bevallom, örültem. Meg arra gondoltam, milyen izgalmas is ez az egész.

Reggel Jim kutya hosszan nézett rám. Álltam a konyhában, vesém görcsölt, a kutya, olykor Gin pedig úgy nézett, mint aki tudja, van halál. De nincs halál, üvöltöttem rá, Jim erre a konyhakőre pisált, majd bement a szobába. Megszólalt a telefon, apám volt a város túlsó feléről. Hogy tegnap este hallottam anyádtól, kezdte sunyin, baj van? Hogy a veséd? Hogy az orvos?

Kell egy vese, mondtam erre, neked kettő van, te génekben hasonló vesékkel élsz. Nekem egy sincs már, gyógyszert szedek egyre, hamarosan vérmosógépre kötnek, le fogok fogyni, elsorvadnak az izmaim, hülyeséget beszélek majd, meghalok, na! Te segíthetsz, jöttem a reklámszlogennel. Apám sóhajtott, megkérdezte, hogyan történhetett mindez? És ekkor tudtam, ő nem fog segíteni. Ő majd hiteget, de nem veszi fel a telefont. Aztán persze a síromnál motyog valamit, biccentget a koporsómra, másnap bemegy az irodájába, az arcképemet kiteszi az asztalára, a kollégák rázogatják a kezét a liftben, neki mindegy, meghalok- e. Letettem a kagylót, nem értettem az életet, de ez az életet nem érdekelte. Később üzenetrögzítőre anyám beszélt rá, fiam, voltam orvosnál, megvizsgáltak, azt mondták, a vesém katasztrofális, csoda, hogy még élek, fiam, tőlem örökölted ezek szerint a rossz vesét, fiam… én nagyon… PIIIP.

Feküdtem, bort ittam, maradtam aznap ágyban. És másnap is, mint egy rovar a padlórepedésben, ami arra vár, hogy melegebb legyen, igen, feküdtem a matracok között, vártam, álmodtam. Jim is aludt a lábamnál, öreg kutya volt már, előző/részeges gazdája azzal szórakozott, hogy meggyújtotta a bundáját; Jim ekképpen mindent tudott a világról, én meg csak Jimről tudtam mindent.

Álmomban diáktáborban voltam. Tó partján. Sok gyerek, zaj, ebédlő, közös éneklés, reggeli torna, hajszolt sorakozók, durva versenyek. Hatalmas teremben aludtunk, éjjel megvertek a többiek. Ütöttek, röhögtek, ütöttek.

Így feküdtem, álmodtam a szobában, mint egy bogár a repedésben, majd a harmadik nap reggelén hirtelen azt kérdeztem magamtól: mit tegyek? Adjam el a lakást? Az autót? Menjek el Norvégiába? Üljek a tengernél? Egy fjordban? Ott haljak meg? Vagy dögöljek meg egy portugál halászfaluban? Ugorjak le a hídról?

Később zöld vizet hánytam; nyálkás békák úsztak volna bennem, aztán felkeltem, bementem a kórházba, az orvos adott másik gyógyszert, papírkán telefonszámot csúsztatott át az asztalon. Este felhívtam a számot, női hang jelentkezett, a nevemen szólított, azt mondta, tudja, beteg vagyok, és ha élni akarok, tudnom kell, az élet drága. Kérdeztem, menynyibe kerül az élet? Mire kell számítanom? A nő azt mondta, ilyesmiről nem beszél telefonban, találkozzunk. És én megéreztem a bársonyos hangjában a kegyetlen profizmust.

Elmentem, ültem a belvárosi presszóban, szombat este volt, parfümillat szállt, bizsergés, vágy, kíváncsiság, alkohol és cigaretta ideje, ültem, éreztem, néznek valahonnan, aztán jött a nő. Minden fekete volt rajta, a blúz, a nadrág, a haj, a szem, a tekintet. Mondtam neki, így kell ezt csinálni, a partner rögtön a halálra gondol, ha meglátja. A nő nevetett, mondta, ne legyek cinikus, az élet drága, a vese drága, a szállítása drága, az operáció drága, a hallgatás a legdrágább, az idő rohan, de időt nem lehet venni, tehát?

Mi tehát, néztem rá.

Akarja-e?

Mit akarok-e?

Az életet, mondta a nő.

A szomszéd asztalhoz gyönyörű lány ült le, átnézett rám, bele egyenesen a szemembe, rám mosolyogott, és ettől a mosolytól az élet gyönyörűnek tűnt, spontán fogyasztó lettem, igen, mondtam a fekete nőnek, élni jó, akarom. A nő papírt tett elém, én pedig aláírtam. Majd jelentkezünk, mondta a nő, felállt, elment, a gyönyörű lány is felállt, ment ő is. Utána futottam, ne siess így, szóltam halkan, ő megfordult, én csak a munkámat végeztem itt, suttogta, a mosolyomért fizetnek, mondta, és ekkor rájöttem, remek szakemberek, a lány velük volt, ő volt a csali, a mosolya a reménykedő lelkem megvétele.

Hétfőn bementem az irodába. Mindenki ült, nézte a monitort, senki sem kérdezett semmit, Hans, a német főnök, a Berlinből lerendelt főnök, a helyi blue chip hivatott, és kérdezte, hol voltam napokig? Ekkor mindenki ült, nézte a monitort, Hans, a Berlinből lerendelt klein-főnök, a helyi blue chip hivatott, ismét kérdezte, hol a francban voltam napokig? Mondtam, nagyanyám beteg, meghal szegény. Őt látogattam meg. Vidéken. Közben arra gondoltam, ideje meghalnom, ha ilyeneket hazudozok. Magam halálos beteg vagyok, a nagyanyám tavaly meghalt. Aztán arra is gondoltam, van egy nagynéném, ő tényleg haldoklik. Na, mondtam Hansnak, neked is van nagymama, gute, alte Grossmutter, igaz? Hans nézett egy ideig, nicht manipulálni, mondta, kapsz szabadságot. Dolgozz otthon. Én meg arra gondoltam, lesz időm és erőm, hogy a nagynéném ágya mellé üljek. És fogjam a kezét.

És kedden elindultam.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)