A kisfiú sosem felejtette el azt a napot.
Idilli kora nyári délelőtt volt, éppen megfelelő a piknikhez, amit Apa már hetek óta ígérgetett. A nap hétágra sütött, az égboltot bárányfelhők mintázták, gyenge szellő virágok édes illatát hozta a távolból. Anya és kishúga elheveredett a pokrócon, hogy a korábban szedett pitypang-bokrétából hajba valót és láncot fűzzenek.
A kisfiú kezdetben köveket gyűjtött, hogy Apa megtaníthassa kacsáztatni őket a tóparton, de közben a nap fénypontjára várt, hogy a sárkányt végre szabadon engedjék az égen. Apa egész délelőtt csak fel s alá sétált, arca merengő volt, gondolatai távol jártak, egymás után szívta el a cigarettákat.
A kisfiú egyre türelmetlenebb volt, zsebeit már lehúzták a kiválogatott kavicsok, Apa mégsem jött játszani. Anya és kishúga mellé telepedett a pokrócra, hanyatt dőlt, és a felhőket kezdte vizsgálni, vajon melyik mire hasonlít. Felismert egy kutyát, egy békát meg egy várromra hasonlító formát.
A nap egyre magasabban járt, Apa mégsem csatlakozott családjához.
Anya előbb szendvicseket vett elő kosarából ebéd gyanánt, hozzá frissen facsart gyümölcslevet ittak, majd desszertként almás pitét majszoltak.
Apa nem volt éhes.
A kisfiú teli hassal elszenderedett a pokrócon, álmában Apával sárkányt eregettek és kacagtak.
Arra ébredt, hogy Anya felrázza. Beborult az ég, ideje hazamenni. Valóban, a korábbi kedves bárányfelhők fekete fellegekké változtak. Ott állt Anya és két gyermeke a csomagokkal, de Apa nem volt sehol, hiába kiáltoztak utána. A kisfiú elszaladt a tópart felé, hátha megleli őt, de hosszú percek keresése után sem találta, csak a kalapját, cigarettatárcáját és iratait egy kis kupacba rendezve.
A kisfiú kétségbeesve fordult a tó felé, melyet már hullámok korbácsoltak a feltámadó viharban. Egy pillanatra meglátta magát a víztükörben, arcát könnycseppek maszatolták. Aztán a kép, mint egy üveg, szilánkosra tört, mikor egy újabb hullám csapott át rajta.
A kisfiú sosem felejtette el azt a napot.
Aznap látta utoljára Apát.
(Karantének)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.