Ma is lefoglalom magam. Nem kell gondolkodni. Még egy pár nap itt, aztán újra ott. Csak egy betű különbség, de egy világ van abban az o-ban. Ha lefoglalom magam, és tiszta lesz a fridzsider…
A lányom is sírt, látom rajta. Sikálom a fridzsidert, már majdnem tiszta. Legalább nem neki kell majd. Görbül a háta, mint anyámnak. Mint nekem. Ezt vettem észre először, amikor kiszálltam az autóból. Meg hogy hogyan fogta a fiát. Vagy inkább azt, hogy a gyerek hogy elengedi magát a karjaiban. Én is így fogtam őt egykor? Ő is elengedte magát? Ez jutott eszembe, amikor kiemelte a csomagtartóból a bőröndömet a vejem, és betessékeltek az idegen házba. A lányomékhoz.
Vacsoráztunk. Néztem, ahogy forog a lányom a konyha kék-fehér lapjain. Pepita. Vagy azt csak a fekete-fehérre mondják? Láttam, ahogy idegesen tejet önt a kicsinek, aki már nyafogva dörgölte a szemét. Ő itt van otthon, jutott eszembe később is, amikor sorban nyitogattam a konyhaszekrényeket, hogy megtaláljam, hol tartja a bögréket. Segíteni szerettem volna elpakolni az edényeket a mosogatóból. Bejött a férje, kinyitotta a szekrényt, amit kerestem. Én nem ide raktam volna a bögréket.
Este meg azon tűnődtem, álmatlanul, jet-laggel küzdve, hogy milyen lehetett anyámnak, amikor én is elmentem, mert én is elmentem. Hosszú évekig nem láttam őt. Csak akkor utaztam haza, amikor már beteg volt. Aztán meg már nem maradt sok időnk együtt. Érdekes az idő. Van is, nincs is. Az órára nézek. Nemsokára vacsora. Sietek a fridzsiderrel, éhes lesz a kicsi.
Egyszer olvastam, hogy régen, az óra feltalálása előtt, gyertyát használtak, hogy felmérjék, hány óra lehet. Tudták, mennyi ideig ég egy gyertya, és valamiféle vertikális tartóban állt, ami mutatta, mennyi viasz égett el, mennyi idő múlhatott el. Égett az idő. Lehet, most is égne, ha hagynánk. Na de hangos is az idő. Engem sose kímél az ébresztőórám, főleg amikor ideértem, a jet-lag miatt. Ezt az órás dolgot majd a lányomnak is elmesélem. És a gyertya-óra idejében is volt ébresztő. Szögeket szúrtak a gyertyába, „időzítve” őket, hogy egy bizonyos idő után essenek a fémtálszerű gyertyatartóra. Szóval hangos is lehet az idő. Pedig olykor úgy érzem, nem ad jelet magáról, észrevétlenül oson el felettem. Anyám felett is, anno. Ezt a helyet is elkerüli. Minden ugyanaz, csak az arcok mások, és azok többnyire némák.
Az én lányom, ilyen messze. Az ismerős idegenben, ami semmit sem változott húsz év alatt. Hallom, hogy most is elmennek az emberek, a fiatalok, mint ahogyan én is elmentem. És aztán ő is elment, tőlünk. Vagy ő visszajött volna? Ide igen, időgépben, vissza a múltba. Nem egészen a gyertyás múltba, csak az enyémbe, a húsz évvel ezelőttibe. A lányom gyerekei hová mennek majd? Én elmentem, ő elment, ők elmennek. Ragozzunk. Ismerős történet. Ugyanaz, csak pepitában.
Azért alakul a fridzsider. Anyám is mindig takarított otthon. Vigyázott a lányomra, főzött, takarított. Hogy kerültünk ide? Görbe háttal tejet önteni a fridzsideres konyhában. Hogy került ide ez a nő, aki a lányom? Anyámmal együtt sikáljuk a fridzsidert. A lányom tejet önt, görbe háttal. Miért állunk mindhárman a konyhában, mezítláb? Némán, vagy inkább szavakat nyelve, várjuk, hogy csöppenjen a viasz.
Fogom a szivacsot, és letörölöm a fridzsider ajtaját. Makulátlan. Végre. Egy apró fény-folt a szürkeségben. Még ég a gyertya.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. március 20-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.