Ezek a rózsák szúrnak. A kékek nem annyira, mint a feketék, de a vörösek nagyon. Emlékszem a sorrendre, azt hiszem, de most mind fekete. És ha a levéltetű betegséget terjeszt? Bár lenne itt fikusz. Valaha olvastam egy könyvet, ahol cigit nyomtak el rajta. Olajfa, ciprusfa, egérfarkfű. Van belőle vagy tíz. Kicsi ez a hely. Mentem volna ki zárás előtt, nem jár a takarító. Féltem, hogy rossz lesz a sötétben, de megnyugtat a levelek apró suhogása. Mintha fújna a szél, de ez lehetetlen. A galérián nincs semmi érdekes, cserepek, virágföld felhalmozva, meg ilyen kis szerszámok. A biztonság kedvéért magamhoz vettem egyet, azt, amelyik a legveszélyesebben néz ki. Ásóka. Vagy az virág? Valahol hallottam. Valahogy kihúzom reggelig, jönnek nyitni, mehetek.
A kis páfrányok a sarokban kucorognak. Valami mozog mögötte. Nem látok, és nincs nálam tűz. Áram sincs, könnyű lenne úgy. Odakapok a sötétbe, semmi. Hátam mögött érzem a szellőt, megfordulok, a levegőbe kapok, lerepülnek a cserepek, hátrahuppanok a páfrányokra. Csordogál valami a nyakamon, letörlöm, megnyalom, hátha vér, nem, csak víz. Kissé sós. Elsuhan valami mellettem, megyek tovább, kapkodok, leverek mindent, már porcelán törik, mint az elefánt bent, csak megyek, pusztítok. Mi között fogsz süvíteni, ha semmi nem marad? Kapkodok, elkapok valamit. Csak egy légy. Vagy egy földrög. Nekimegyek egy doboznak, tapogatom, műanyag. Végre valami igazi dolog. Megnézem, villanyszekrény, feltolom a biztosítékot, kattintom a lámpát, fényár. Dúltam. Mocskos a hely, a pénztárgép a földön, az apró kiszóródott, a virágok is a földön, a kék rózsák, a feketék, a vörösek, a kis olajfák, az egérfarkfüvek. Az egyik törött porceláncserép alatt nyüszít valami, harcrakészen tartom az ásót, megemelem a darabot, egy kiskutya. Ronda egy dög, de aranyos, megsimogatom, nyafog, nem mozog a lába, állni se tud, mid tört el, kiskutya? Fekete a szőre, vöröses a szeme, de egyre fakóbb, aztán kihuny. Beleteszem a virágcserépbe, földet szórok rá, eltemetem. Mit ültessek a sírodra, kiskutya?
Sötét lesz, kattan a doboz. Valami nem jó. Nem látom, hol van, pedig az előbb még fehér volt, újra tapogatózom. Ezek a rózsák szúrnak.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.