Kajumba odapisszegett Mputunak.
– Itt van egy alagút. El sem hiszem, hogy nem őrzik.
Kajumba még egyszer kidugta a fejét a Glencore feliratú konténer mögül, és végignézett a kobaltbányán. A külszíni fejtők odébb voltak – a két fiatal fiú hallotta a kincsvadászok csákányainak pengését a sziklán. Kajumba nem akart hozzájuk csatlakozni.
– Mire vársz? – suttogta mögötte Mputu.
– Igazad van, menjünk.
A két fekete bőrű fiúnak csak a sziluettje kormozta be a csillagos eget. Lehajolva siettek az alagút felé, meg sem álltak a tárna bejáratáig. A kőfalhoz lapultak. Már lihegtek. Mputu csupán tizenkettő volt, de már ő is négy éve dolgozott illegális bányászként. Nyolc éve volt árva, és tizenkét éve volt éhes.
– Ha szerencsénk van, egy évig lesz mit ennünk abból, amit találunk– mondta Kajumba, és intett Mputunak, induljanak.
Lámpát persze nem hoztak, úgysem kapcsolhatták volna fel. Bíztak benne, hogy a svájciak nagyjából tisztán tartják a padlót, és nem esnek nagyot, ha mégis felbotlanak egy kőben. Kajumba megtorpant.
– Itt – mondta.
Egymástól jó messze álltak meg, és mindketten felemelték a csákányukat, hogy lesújtsanak vele.
*
A második éjszaka már gyakorlottabbak voltak. Amint munkába kezdtek, Mputu félelme elpárolgott. Azt a dalt dúdolta, amit még édesanyjától hallott. Boldog ám a víziló, pedig nincsen pénze…
Felkészületlenül érte a robbanás.
Kajumba néhány méterre tőle bontotta a falat a szűk járatban, a sárkány az egyik csákányütés nyomában harapott ki a sziklából.
Kajumba ordított, mielőtt a ruhája lángra kapott volna.
Mputu megragadta a szerszámát és rohant kifelé a tárnából.
– Mputu! – kiáltott utána Kajumba.
A fiú ekkor kapott észbe. Már a bejáratnál járt, ledobta a csákányt, és futott vissza a barátjához.
*
Befejezték aznapra. A két fiú nekiállt válogatni a köveket. Egyszerű művelet volt, Kongóban már egy hároméves gyerek is tudta, melyik kőzetdarab tartalmaz kobaltot, és melyik nem.
Kajumba káromkodott.
A melyik nem rakás lényegesen nagyobbnak bizonyult, mint a melyik.
– Holnap vissza kell jönnünk – mondta a fiú. Előkészítették a takarókat, belepakolták a jó köveket, a hátukra vettek egy-egy csomagot, és visszaóvakodtak arra, amerről jöttek, a hegyekbe.
A bánya szélét jelző őrjárati ösvényen Kajumba megállt. Kicsomózta a takaróját, a kövek felét a kanyarba borította, majd visszakötötte az anyagot, és ment tovább.
*
Kajumba két lábon járó égő fáklyaként téblábolt kifelé a szűk mellékjáratból.
Mindketten tudták, mi történt. Kajumba egy gyúlékony gázt tartalmazó üregbe vágta bele a fémcsákányt, és a szikrától a gáz felrobbant.
Még mielőtt Mputu rádobhatta volna szakadt kabátját barátja testére, a szűk járat megremegett. Újabb robbanás rázta meg a falakat. Mputu lebukott. Amikor elcsendesedett alatta az anyaföld, feltápászkodott.
Kajumba már nem égett.
A szállongó porban Mputu lassan kivette barátja testének körvonalait. Odabotorkált. A karját tapogatta ki. Megrántotta.
Hanyatt esett.
*
– És még a jutalék is – mormolta Kajumba.
Mputu szótlanul baktatott mögötte. Neki így is kisebb vagyont jelentett a kobalt, ami a hátát nyomta. Még sosem jött el kincsvadászatra ilyen kicsi csapatban, rendre a felnőttekhez csapódott, akik negyvenen-hatvanan érkeztek egyszerre, és jellemzően a nyílt színi bányákban dolgoztak a holdfény árnyékában. Nem volt veszélytelen művelet. Mputu egy októberben így vesztette el apját. Megindult a kürtő oldala, földcsuszamlás. A fél csapat odalett. Mputu anyja sokat sírt, azt kívánva, bárcsak a csapat másik fele veszett volna oda. Aztán egy nap nem sírt többet. Éhen halt. A legkisebb fia, Mputu is kenyérkereső lett a hat gyerekből álló csonka családban.
*
Sokáig dolgoztak. Egyértelmű volt, hol van a másik, a csákány csengése visszhangzott a járatban. A két fiúnak csak arra kellett vigyáznia, a repülő kődarabok ne találják el egyiküket sem, ha lehet. A sötétben ez nehéz volt. Inkább éreztek, mint láttak.
– Leszakad a vállam – nyögte Mputu.
– Jó, akkor vigyük – hagyta rá Kajumba, nem vallva be, hogy már ő is alaposan elfáradt. És most következett a munka dandárja. Talán több ideig tartott a cipelés, mint a vágás.
A holdfényben a kövek némelyike kékesen csillant meg.
– Halleluja – sóhajtott fel Kajumba.
*
Másnap éjjel ismét kettesben kerekedtek útnak. Mputu megállt a kanyarban – az előző este otthagyott jutalék eltűnt. Nem számított persze másra, nem véletlen volt üres az út, üres és őrjáratmentes.
– Azt hiszem, láttam éjjel egy melléktárnát – suttogta Kajumba, ahogy beléptek az alagútba. – Szóval hoztam egy gyufát.
A magas, inas fiú bevilágított a keskeny járatba.
– Nincs alátámasztva – mondta Mputu.
– Az jó, mert akkor még feltáratlan.
– Az nem jó, mert veszélyes. Kajumba, ne menjünk beljebb!
– Ne ijedj be. Minden jó lesz!
A két fiú előremerészkedett az aládúcolatlan melléktárnában.
*
A barátja karja volt a kezében.
A lábainál pedig Kajumba törzse. A robbanás leszakította a karját. Mputu a hátára vette a fiú törzsét – vállából dőlt a vér, folyt le Mputu oldalán. A leszakadt kart is felvette, és kitámolygott terhével a bejárathoz.
Kajumba nem volt nehezebb, mint egy pokróc kobalt. Mire Mputu az ösvényhez ért vele, meg is szokta a súlyt a hátán. A kanyarba érve megtorpant. Eszébe jutott, hogy egy részt itt kell hagyni az őröknek, ha máskor is vissza akar jönni.
– Tessék – mondta ki hangosan, és lerakta a portól kék autóút mellé a jutalékot.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.