Kajumba odapisszegett Mputunak.
– Itt van egy alagút. El sem hiszem, hogy nem őrzik.
Kajumba még egyszer kidugta a fejét a Glencore feliratú konténer mögül, és végignézett a kobaltbányán. A külszíni fejtők odébb voltak – a két fiatal fiú hallotta a kincsvadászok csákányainak pengését a sziklán. Kajumba nem akart hozzájuk csatlakozni.
– Mire vársz? – suttogta mögötte Mputu.
– Igazad van, menjünk.
A két fekete bőrű fiúnak csak a sziluettje kormozta be a csillagos eget. Lehajolva siettek az alagút felé, meg sem álltak a tárna bejáratáig. A kőfalhoz lapultak. Már lihegtek. Mputu csupán tizenkettő volt, de már ő is négy éve dolgozott illegális bányászként. Nyolc éve volt árva, és tizenkét éve volt éhes.
– Ha szerencsénk van, egy évig lesz mit ennünk abból, amit találunk– mondta Kajumba, és intett Mputunak, induljanak.
Lámpát persze nem hoztak, úgysem kapcsolhatták volna fel. Bíztak benne, hogy a svájciak nagyjából tisztán tartják a padlót, és nem esnek nagyot, ha mégis felbotlanak egy kőben. Kajumba megtorpant.
– Itt – mondta.
Egymástól jó messze álltak meg, és mindketten felemelték a csákányukat, hogy lesújtsanak vele.
*
A második éjszaka már gyakorlottabbak voltak. Amint munkába kezdtek, Mputu félelme elpárolgott. Azt a dalt dúdolta, amit még édesanyjától hallott. Boldog ám a víziló, pedig nincsen pénze…
Felkészületlenül érte a robbanás.
Kajumba néhány méterre tőle bontotta a falat a szűk járatban, a sárkány az egyik csákányütés nyomában harapott ki a sziklából.
Kajumba ordított, mielőtt a ruhája lángra kapott volna.
Mputu megragadta a szerszámát és rohant kifelé a tárnából.
– Mputu! – kiáltott utána Kajumba.
A fiú ekkor kapott észbe. Már a bejáratnál járt, ledobta a csákányt, és futott vissza a barátjához.
*
Befejezték aznapra. A két fiú nekiállt válogatni a köveket. Egyszerű művelet volt, Kongóban már egy hároméves gyerek is tudta, melyik kőzetdarab tartalmaz kobaltot, és melyik nem.
Kajumba káromkodott.
A melyik nem rakás lényegesen nagyobbnak bizonyult, mint a melyik.
– Holnap vissza kell jönnünk – mondta a fiú. Előkészítették a takarókat, belepakolták a jó köveket, a hátukra vettek egy-egy csomagot, és visszaóvakodtak arra, amerről jöttek, a hegyekbe.
A bánya szélét jelző őrjárati ösvényen Kajumba megállt. Kicsomózta a takaróját, a kövek felét a kanyarba borította, majd visszakötötte az anyagot, és ment tovább.
*
Kajumba két lábon járó égő fáklyaként téblábolt kifelé a szűk mellékjáratból.
Mindketten tudták, mi történt. Kajumba egy gyúlékony gázt tartalmazó üregbe vágta bele a fémcsákányt, és a szikrától a gáz felrobbant.
Még mielőtt Mputu rádobhatta volna szakadt kabátját barátja testére, a szűk járat megremegett. Újabb robbanás rázta meg a falakat. Mputu lebukott. Amikor elcsendesedett alatta az anyaföld, feltápászkodott.
Kajumba már nem égett.
A szállongó porban Mputu lassan kivette barátja testének körvonalait. Odabotorkált. A karját tapogatta ki. Megrántotta.
Hanyatt esett.
*
– És még a jutalék is – mormolta Kajumba.
Mputu szótlanul baktatott mögötte. Neki így is kisebb vagyont jelentett a kobalt, ami a hátát nyomta. Még sosem jött el kincsvadászatra ilyen kicsi csapatban, rendre a felnőttekhez csapódott, akik negyvenen-hatvanan érkeztek egyszerre, és jellemzően a nyílt színi bányákban dolgoztak a holdfény árnyékában. Nem volt veszélytelen művelet. Mputu egy októberben így vesztette el apját. Megindult a kürtő oldala, földcsuszamlás. A fél csapat odalett. Mputu anyja sokat sírt, azt kívánva, bárcsak a csapat másik fele veszett volna oda. Aztán egy nap nem sírt többet. Éhen halt. A legkisebb fia, Mputu is kenyérkereső lett a hat gyerekből álló csonka családban.
*
Sokáig dolgoztak. Egyértelmű volt, hol van a másik, a csákány csengése visszhangzott a járatban. A két fiúnak csak arra kellett vigyáznia, a repülő kődarabok ne találják el egyiküket sem, ha lehet. A sötétben ez nehéz volt. Inkább éreztek, mint láttak.
– Leszakad a vállam – nyögte Mputu.
– Jó, akkor vigyük – hagyta rá Kajumba, nem vallva be, hogy már ő is alaposan elfáradt. És most következett a munka dandárja. Talán több ideig tartott a cipelés, mint a vágás.
A holdfényben a kövek némelyike kékesen csillant meg.
– Halleluja – sóhajtott fel Kajumba.
*
Másnap éjjel ismét kettesben kerekedtek útnak. Mputu megállt a kanyarban – az előző este otthagyott jutalék eltűnt. Nem számított persze másra, nem véletlen volt üres az út, üres és őrjáratmentes.
– Azt hiszem, láttam éjjel egy melléktárnát – suttogta Kajumba, ahogy beléptek az alagútba. – Szóval hoztam egy gyufát.
A magas, inas fiú bevilágított a keskeny járatba.
– Nincs alátámasztva – mondta Mputu.
– Az jó, mert akkor még feltáratlan.
– Az nem jó, mert veszélyes. Kajumba, ne menjünk beljebb!
– Ne ijedj be. Minden jó lesz!
A két fiú előremerészkedett az aládúcolatlan melléktárnában.
*
A barátja karja volt a kezében.
A lábainál pedig Kajumba törzse. A robbanás leszakította a karját. Mputu a hátára vette a fiú törzsét – vállából dőlt a vér, folyt le Mputu oldalán. A leszakadt kart is felvette, és kitámolygott terhével a bejárathoz.
Kajumba nem volt nehezebb, mint egy pokróc kobalt. Mire Mputu az ösvényhez ért vele, meg is szokta a súlyt a hátán. A kanyarba érve megtorpant. Eszébe jutott, hogy egy részt itt kell hagyni az őröknek, ha máskor is vissza akar jönni.
– Tessék – mondta ki hangosan, és lerakta a portól kék autóút mellé a jutalékot.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.