Kajumba odapisszegett Mputunak.
– Itt van egy alagút. El sem hiszem, hogy nem őrzik.
Kajumba még egyszer kidugta a fejét a Glencore feliratú konténer mögül, és végignézett a kobaltbányán. A külszíni fejtők odébb voltak – a két fiatal fiú hallotta a kincsvadászok csákányainak pengését a sziklán. Kajumba nem akart hozzájuk csatlakozni.
– Mire vársz? – suttogta mögötte Mputu.
– Igazad van, menjünk.
A két fekete bőrű fiúnak csak a sziluettje kormozta be a csillagos eget. Lehajolva siettek az alagút felé, meg sem álltak a tárna bejáratáig. A kőfalhoz lapultak. Már lihegtek. Mputu csupán tizenkettő volt, de már ő is négy éve dolgozott illegális bányászként. Nyolc éve volt árva, és tizenkét éve volt éhes.
– Ha szerencsénk van, egy évig lesz mit ennünk abból, amit találunk– mondta Kajumba, és intett Mputunak, induljanak.
Lámpát persze nem hoztak, úgysem kapcsolhatták volna fel. Bíztak benne, hogy a svájciak nagyjából tisztán tartják a padlót, és nem esnek nagyot, ha mégis felbotlanak egy kőben. Kajumba megtorpant.
– Itt – mondta.
Egymástól jó messze álltak meg, és mindketten felemelték a csákányukat, hogy lesújtsanak vele.
*
A második éjszaka már gyakorlottabbak voltak. Amint munkába kezdtek, Mputu félelme elpárolgott. Azt a dalt dúdolta, amit még édesanyjától hallott. Boldog ám a víziló, pedig nincsen pénze…
Felkészületlenül érte a robbanás.
Kajumba néhány méterre tőle bontotta a falat a szűk járatban, a sárkány az egyik csákányütés nyomában harapott ki a sziklából.
Kajumba ordított, mielőtt a ruhája lángra kapott volna.
Mputu megragadta a szerszámát és rohant kifelé a tárnából.
– Mputu! – kiáltott utána Kajumba.
A fiú ekkor kapott észbe. Már a bejáratnál járt, ledobta a csákányt, és futott vissza a barátjához.
*
Befejezték aznapra. A két fiú nekiállt válogatni a köveket. Egyszerű művelet volt, Kongóban már egy hároméves gyerek is tudta, melyik kőzetdarab tartalmaz kobaltot, és melyik nem.
Kajumba káromkodott.
A melyik nem rakás lényegesen nagyobbnak bizonyult, mint a melyik.
– Holnap vissza kell jönnünk – mondta a fiú. Előkészítették a takarókat, belepakolták a jó köveket, a hátukra vettek egy-egy csomagot, és visszaóvakodtak arra, amerről jöttek, a hegyekbe.
A bánya szélét jelző őrjárati ösvényen Kajumba megállt. Kicsomózta a takaróját, a kövek felét a kanyarba borította, majd visszakötötte az anyagot, és ment tovább.
*
Kajumba két lábon járó égő fáklyaként téblábolt kifelé a szűk mellékjáratból.
Mindketten tudták, mi történt. Kajumba egy gyúlékony gázt tartalmazó üregbe vágta bele a fémcsákányt, és a szikrától a gáz felrobbant.
Még mielőtt Mputu rádobhatta volna szakadt kabátját barátja testére, a szűk járat megremegett. Újabb robbanás rázta meg a falakat. Mputu lebukott. Amikor elcsendesedett alatta az anyaföld, feltápászkodott.
Kajumba már nem égett.
A szállongó porban Mputu lassan kivette barátja testének körvonalait. Odabotorkált. A karját tapogatta ki. Megrántotta.
Hanyatt esett.
*
– És még a jutalék is – mormolta Kajumba.
Mputu szótlanul baktatott mögötte. Neki így is kisebb vagyont jelentett a kobalt, ami a hátát nyomta. Még sosem jött el kincsvadászatra ilyen kicsi csapatban, rendre a felnőttekhez csapódott, akik negyvenen-hatvanan érkeztek egyszerre, és jellemzően a nyílt színi bányákban dolgoztak a holdfény árnyékában. Nem volt veszélytelen művelet. Mputu egy októberben így vesztette el apját. Megindult a kürtő oldala, földcsuszamlás. A fél csapat odalett. Mputu anyja sokat sírt, azt kívánva, bárcsak a csapat másik fele veszett volna oda. Aztán egy nap nem sírt többet. Éhen halt. A legkisebb fia, Mputu is kenyérkereső lett a hat gyerekből álló csonka családban.
*
Sokáig dolgoztak. Egyértelmű volt, hol van a másik, a csákány csengése visszhangzott a járatban. A két fiúnak csak arra kellett vigyáznia, a repülő kődarabok ne találják el egyiküket sem, ha lehet. A sötétben ez nehéz volt. Inkább éreztek, mint láttak.
– Leszakad a vállam – nyögte Mputu.
– Jó, akkor vigyük – hagyta rá Kajumba, nem vallva be, hogy már ő is alaposan elfáradt. És most következett a munka dandárja. Talán több ideig tartott a cipelés, mint a vágás.
A holdfényben a kövek némelyike kékesen csillant meg.
– Halleluja – sóhajtott fel Kajumba.
*
Másnap éjjel ismét kettesben kerekedtek útnak. Mputu megállt a kanyarban – az előző este otthagyott jutalék eltűnt. Nem számított persze másra, nem véletlen volt üres az út, üres és őrjáratmentes.
– Azt hiszem, láttam éjjel egy melléktárnát – suttogta Kajumba, ahogy beléptek az alagútba. – Szóval hoztam egy gyufát.
A magas, inas fiú bevilágított a keskeny járatba.
– Nincs alátámasztva – mondta Mputu.
– Az jó, mert akkor még feltáratlan.
– Az nem jó, mert veszélyes. Kajumba, ne menjünk beljebb!
– Ne ijedj be. Minden jó lesz!
A két fiú előremerészkedett az aládúcolatlan melléktárnában.
*
A barátja karja volt a kezében.
A lábainál pedig Kajumba törzse. A robbanás leszakította a karját. Mputu a hátára vette a fiú törzsét – vállából dőlt a vér, folyt le Mputu oldalán. A leszakadt kart is felvette, és kitámolygott terhével a bejárathoz.
Kajumba nem volt nehezebb, mint egy pokróc kobalt. Mire Mputu az ösvényhez ért vele, meg is szokta a súlyt a hátán. A kanyarba érve megtorpant. Eszébe jutott, hogy egy részt itt kell hagyni az őröknek, ha máskor is vissza akar jönni.
– Tessék – mondta ki hangosan, és lerakta a portól kék autóút mellé a jutalékot.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.