Csönd volt. Szokatlanul mély csönd nyomasztott mindent ezen a napon a kis kárpátaljai falu iskolájában, csak néha hallatszott valahonnan kutyaugatás vagy a tyúkok kárálása. Egy teremtett lélek nem mozdult, pedig sem szünidő nem volt, sem vasárnap.
Bezzeg tegnap volt nagy sürgés-forgás, mindenki pingált, díszített. Azelőtt nap délután jött a telefon az igazgatónak a járástól, hogy jönnek ellenőrizni a hazafias nevelést, mert bejelentés érkezett, hogy itt magyarkodnak, meg alig hallani ukrán szót a faluban.
No, ekkor vette kezdetét a lázas készülődés, a magyar feliratokat néhány kivételével leszedték a falról, a bejárattal szemben egy ukrán nyelvű „Dicsőség Ukrajnának!” molinót helyeztek le, sőt még Petőfi képe alá is rittyentettek egy ukrán feliratot.
Szóval mindenki sürgött-forgott, de most csönd volt, mélységes csönd, mindenki benn, az épületben várta az ellenőröket, nehogy a gyerekek már az udvaron összetalálkozzanak ezekkel a nagy emberekkel, mert még valami butaságot találnának mondani. Sőt, néhány megbízhatatlan gyereket haza is küldtek, nehogy már bajt keverjenek.
És épp ebből lett a botrány. Az ellenőrök ugyanis késtek. Már egy órája vártak rájuk, egyre nehezebben viselve a bezártságot. Eközben Papp Violának, akit szintén hazaküldtek az iskolából, az jutott eszébe, ő bizony elmegy, megnézi, mire vélhető ez a halálos csönd, mert korábban ilyet el sem tudott képzelni.
Alig lépett be az iskola kapuján, amikor odakinn megállt egy autó. Kiszálltak belőle az ellenőrök és utolérték. Az egyik ráköszönt, természetesen ukránul.
– Jó napot kívánok! – válaszolta magyarul Viola, ahogy az egy jól nevelt gyermektől elvárható.
A férfi mérges lett és újra köszönt, persze, ukránul.
– Már köszöntem! – mondta Viola újra magyarul, kissé elbizonytalanodva az etikett szabályait illetően.
A magas rangú vendég még mérgesebb lett.
– Te… melyik orszagban elsz? – kérdezte dühösen, de most már magyarul.
– Hát Magyarországon – nézett rá a kislány ártatlan szemekkel.
– Te…te, hat mi ennek az orszagnak a fevarosa?—süvített fel az újabb kérdés.
– Nahát, a bácsi még ezt sem tudja? Természetesen Budapest – válaszolta Viola és sarkon fordult.
Na ekkor tört ki a botrány.
(Trianon 100)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.