A Monte Pinción, a Piazza del Popolo felett szerettem esténként sétálni. Az ősz már sárga és vörös étvágyával belerágta magát a lombokba, de a forróságtól még esténként is dülöngéltek a fák.
Ahogy egykedvűen róttam a kavicsos kis allékat, hirtelen szemembe tűnt egy fiatal lány, aki egy közepes nagyságú vászon előtt festeget. A vásznat ócska állvány tartotta. A lány térd alatt felszegett nadrágban, ujjatlan ingecskében és fehér kalapban álldogált ideges mozdulatokkal. Elsőre nem tudtam megítélni, hogy ez divatos, s a lányt sem láttam szépnek. Ilyenkor az ember továbblép, elbámul a tér felé, unottan beleszagol a levegőbe.
– Signore, per favore… – szól utánam.
– Igen, kisasszony? – felelem meglepetten.
Gyanakodva nézett rám.
– Semmi… Csak azt hittem, ismerem magát. Valakire nagyon hasonlít.
Biztosan valamelyik férfiismerőse. Erre gondoltam… Messze megkondult egy harang. Tompán, fáradtan. Néhányat léptem, mikor újra meghallottam a hangját:
– Kérem, ne értsen félre! Nem szoktam férfiakat megszólítani.
Megálltam és felé fordultam. Nem olyan volt, mint az olasz lányok általában. Inkább gyerekesnek, s még inkább fiúsnak tűnt előttem. Az arca keskeny volt, a fiatal lányokra jellemző feszes vonásokkal.
– Signorina, non credo che ci siamo incontrati… – mondtam tétován, mert ahogy jobban megbámultam, már bántam, hogy nem ismertem korábbról.
Nem valamiféle váratlan szépség bűvölt el, hanem az egyszerűségének bája.
– Igen, én is azt hiszem. Bocsásson meg, ha megzavartam…
– Dohányzik? – szakítottam félbe, hogy közelebb kerüljek hozzá.
Hirtelen érdekesnek tetszett előttem kerek tekintetével és gömbölyű ajkával.
– Nem, köszönöm, nem… – mondta, s végre elmosolyodott.
– Valójában én sem. Egy barátommal ültem egy étteremben. Hirtelen el kellett rohannia. És otthagyta rám a cigarettatárcáját és a gyújtót.
– Akkor úgy tűnik, hogy nagyon hasonlítunk – felelte hosszan elmosolyodva.
Az arca most ellágyult. Zavartan néztem rá, ettől elnevette magát. Aztán mesélni kezdett:
– Volt egy szobatársam. Festőnek készült. Engem is tanítgatott. Aztán el kellett utaznia. Visszament. Már nem is tudom, hogy hova. Soha nem beszéltünk arról, hogy honnan jöttünk és merre tartunk. Csak éltünk. Élveztük, hogy reggel van; a város puha lármáját, a harangokat, az utcai énekeseket… És ezt itt hagyta. Én pedig kihoztam, hogy fessek… Valamit… A várost…
És a messzi kupolák felé mutatott. Arrafelé már aranylani kezdett az ég alja, s a lomha szürkület ráült a háztetők rengetegére.
– Nem mond semmit? – nézett rám kérdőn. – Pedig itt mindenki olyan beszédes. Maga nem is olasz… – mondta, s hirtelen zavartan nézett rám.
– Nem, de tudja, ha valaki sokáig él itt, hirtelen már oda sem tartozik, ahonnan jött – feleltem. – Ez a város kicseréli az ember lelkét. Nem elveszi, hanem egy másikat ad neki a régi mellé.
Most ő hallgatott. Egyet bólintott, az ajka megremegett. És ahogy belebámultam a hallgatag arcába, most vettem észre, hogy az orra körüli apró szeplők közé a festék apró szeplői férkőztek, s még a könyöke is sárgán maszatos volt.
– Hadd nézzem, mit festett! – léptem egészen közel hozzá.
Furcsa kis jelenség volt. Apró melle, egy kis pattanás az állán, gyermeki keze, vékony, szomorú ujjai… Szótlanul leemelte a vásznat és a kezembe adta.
Ügyetlenségében is csinos rajz volt. Szétterpeszkedő lombok közé puffadt ég, templom, park, háztetők… és egy hatalmas madár. Majdnem akkora volt, mint egy ház vagy egy fa, de nagyobb egy embernél is. Észrevette meglepődésemet.
– Tudom, hogy magának nem tetszik. Ostoba maszatolás az egész.
A tekintete elvette minden kedvemet, hogy egyetértsek vele. Az óriás madár olyan hihetőnek tűnt áttetsző lényének bűvöletében. Elnéztem a válla felett. A park vastag kőfala bronzbarnára égett az alkonyattól, a háztetők ezrei pedig úgy hullámzottak, mint egy hatalmas aranyszínű hüllő pikkelyei. És itt állt előttem ez a lány különös egyszerűségében.
– Üljön le mellém! Ide… Ide…
És levetette magát a padra. Semmi elegancia nem volt a mozdulatában. Inkább gyermeki ügyefogyottság. – Ha már elcsábítottam… – és elnevette magát.
Szótlanul engedelmeskedtem.
– Nézzen oda! – kiáltott rám. – Látja, hogy milyen nagy a madár?
Valóban különös volt alulról nézve, ahogy megpihent a keskeny lomb fedezékében.
– Ha látná késő ősszel a seregélyeket! Egész lombokat falnak fel…
Egyszerre két alak jelent meg a sétány végénél. Jól láthatóan felénk közeledtek.
– Bújjunk el! – suttogta a fülembe, s egészen közel hajolt hozzám.
– Azok csendőrök! – feleltem zavartan. – Nem bújhatunk el. Még gyanúsak lennénk. És mi lesz a festménnyel?
– Itt jó helye lesz a bokorban. S ha esne az eső, akkor jó lesz esernyő helyett – és elnevette magát. – Jöjjön már! – s megragadta a kezem.
Halk léptekkel, mint két tolvaj, átszeltük a bokrokat, ügyetlenül loholtunk a fák között.
– Itt jó lesz! – mondta, s a melle fölé tette a kezét.
Szép hosszú ujjai voltak, megpihentek a melle fölött. Aprókat lihegett. Egész közel jött hozzám. Hirtelen egy nagy szempár lett az orrának finom vonalával, a leheletének forróságával. Aztán felkiáltott:
– Menjünk le, itt van egy kis mozi! – s húzni kezdett maga után.
Én pedig engedtem neki, hagytam, hogy aprókat rántson a karomon, s együtt nevettem vele, ahogy néha-néha hátrafordult, s rám kacagott. Egymás mellett lépdelve futottunk le az ódon, mohával körbeszegett kőlépcsőkön. A Piazza felől apró villanásokkal távoli vihar rohant neki a városnak. De a villámok még összekeveredtek a város fényeivel.
– Ez az! Itt kell bemennünk! – mutatott egy zöldre festett ajtóra.
– Megveszem a jegyeket! Ne csaljunk! – mondtam egy pillanatra elbizonytalanodva.
– Ilyenkor már nem adnak jegyet. Ne féljen már! Sokszor csináltam már ilyet…
– Férfiakat rángat be a moziba?
– Ha van olyan férfi… – nevette el magát.
Besurrantunk hátul, a vászon mögött. Sűrű, szürke fény zuhogott ránk a vászon túlsó faláról. Szépen ejtett olasz szavak dörmögtek és zizegtek onnan túlról, hol a fizetős nézők kacagtak, csámcsogtak vagy éppen csókolóztak. Ő pedig a film fonák másvilágában magához húzott. Hosszan az arcomat figyelte, szinte leltárba vette a homlokomat, a szemöldökömet…
– A parkban hagyta a kalapját! – mondta könnyű ijedtséggel a hangjában.
Most jutott az eszembe, hogy a szalmakalapon, amelyet nemrég vettem egy rikácsoló asszonytól a Via Ezión, ott maradt a padon.
– Nem baj, most látom a haját. És tudom, hogy nem olasz, mert hosszú és barna a haja. Nincs benne hullám, göndörség. Ettől is ilyen szép az arca, kedves idegen – mondta édeskés huncutsággal, s beletúrt a hajamba.
És mosoly lett az ajkából, a szeméből, a kicsiny állából, az egész arcából. A hangja is mélyebben zsongott, miközben a film lármája betöltötte az egész mozitermet.
Aztán a filmnek vége szakadt.
Lámpa gyúlt a túloldalon, mi pedig belezuhantunk a félhomályba, itt, a mi oldalunkon. Ott moraj, itt a mi csendünk.
– Most mi lesz velünk? Hogy szökünk ki? – suttogtam.
– Majd, ha mindenki elmegy. Addig ne mozduljunk és ne beszéljünk!
Egész közel álltunk egymáshoz, két szorongó madárfióka. Éppen indulni készültünk, mikor zseblámpafény villant ránk, majd nehéz férfihang dörrent ránk:
– Cosa stai facendo qui? – Mit csináltok itt?
Egy pillanat alatt a zöld ajtóhoz rohantunk, ahol belopóztunk. A férfi pedig üldözni kezdett, s azt kiabálta:
– Nem szégyellitek magatokat! Ostoba kölykök… Cuccioli stupidi…
Egészen a lépcsőig futottunk vissza. A tér fényei már ott repkedtek a sötétben, az egyiptomi obeliszk sötét tömbje fenyegetőn vastagodott bele az estbe.
– Menjünk vissza a kalapjáért!
– És ha ott vannak a csendőrök?
– Lehet, hogy nem is csendőrök voltak. Csak egy olyan szerelmespár, mint mi…
A félhomályban is megláthatta meglepődésemet, s megint nevetni kezdett.
– Csak vicceltem. Nem a magamfajta tetszik a férfiaknak.
Éppen ellentmondani készültem, mikor az ujját a számra tette:
– Ne mondjon valami ócska bókot. Azok olyan üresek.
És visszaindultunk a parkba, melyben már hűvösek voltak a bokoraljak, de a meleg még mindig kövéren szunnyadt a lombok mélyén.
– Ha ellopták a kalapját, akkor veszek egy másikat. Rengeteg árus van a tér túloldalán.
A kalapom valóban eltűnt. A vászon viszont megvolt a buborékszerű kupolákkal és a hatalmas madárral. Egyszerre megdöndültek a park kapui, majd láncok csörrentek, ahogy estére bezárták a parkot
– Mindenhol leláncolták a kapukat – mondtam elbizonytalanodva.
– Maradjunk! Most észrevennének, ha átmásznánk a kerítésen. Várjuk meg a hajnalt! Akkor mindenki alszik. Üljünk le a padunkra, ez a mi esténk. Úgysem lesz több – válaszolta, s hirtelen szomorú lett a hangja.
A szemét lehunyta, a szemöldökének íve és finom, egyenes vonalú orra szomorúvá rajzolta az arcát.
– Még a nevét sem tudom – mondtam, hogy megzavarjam a közös csöndünket.
– A nevek csak zavart okoznak. De ha nagyon ragaszkodik hozzá, legyek én „a római lány”. Vagy csak „Róma”…
És megint nevetni kezdett. S aztán be nem állt a szája. Mesélt, hogy mennyire szeret a Tevere-hidakon tavasszal sétálni, mikor esténkét a hold narancssárga. És a koszos külvárosokról, hogy azokon mennyire kedvesek a vén koldusok. És a régi protestáns temetőről, a kis piramisról, az angol költőkről.
Mikor ránk találtak a szúnyogok, elkérte a cigarettát, s összeset meggyújtotta, majd azt mondta, hogy az estnek is jár cigarettaszünet. Bámultuk a füstöt a csillagtalan éjben. Később, mikor esni kezdett, a fejünk fölé tartottuk a festményt.
Egészen hozzám bújt. Éreztem könnyed lánytestét, az erei dobolását, az arcomat megsimító szempilláját, mikor hosszan lehunyta a szemét…
Mikor magamhoz tértem, szikrázott a nap, s a két csendőr ott állt előttem.
– Signore, hai passato la notte qui?
– Igen, elszunnyadtam – néztem körül félig elvakított tekintettel.
A park zsongott és zizegett, megdagadt a madárzengéstől és a délelőtti fényektől, s a vidám emberi lármától. A kalapom ott feküdt mellettem. De a lány sehol nem volt. Ijedten keresni kezdtem.
– Valamit elvesztett? – kérdezte újra az egyik csendőr.
– Valamit…
– Igen? És mit?
– Egy lányt…
Azok ketten összenevettek.
– Nem láttak erre egy lányt? Egy olyan csinosat.
– De! Erre rengeteg ilyen van!
És újból nevetni kezdtek. Ijedten talpra ugrottam. Kétségbeesetten kutatni kezdtem a sétányok között. Végigszaladtam a kis allén, majd keresztirányba a park széléig. És újra vissza a padhoz. Ahogy ő mondta volna, a padunkhoz. A két csendőr még mindig engem bámult savanyú részvéttel. Majd az egyik így szólt.
– Ez a magáé?
És felemelte a pad mellől a vásznat, melyen egyetlen ecsetvonás sem volt látható. Némán bámultam, a fehérsége szinte fájt.
– Igen, az enyém – mondtam váratlanul, s a hónom alá csapva elindultam a tér felé.
Hetekig kerestem őt vissza-visszajárva a parkba, eszelősen kutatva a téren, kivillamosozva a külvárosokba.
Egy évvel később, a ferragasto idején csivitelő német turistáknak magyarázott egy pocakos, középkorú úr. A nők fellelkesülve tapsoltak egy-egy történetnek, a férfiak pedig bárgyú mosollyal igyekeztek leplezni a sok szent, furcsaság és csoda felett érzett ellenszenvüket.
Aztán a térről mesélt, majd a park felé emelte a kezét. Az ujjával a domboldal felé bökött, majd megköszörülte a torkát. Az ott a híres Monte Pincio, kezdte, melynek van egy csodás legendája…
A nők csillogó szemmel várták az új csodát, míg a férfiak már az édes olasz boroktól könnyű vacsoráról képzelegtek. Letettem az újságot, s hallgatózni kezdtem. A pocakos úr most krákogott, várt néhány másodpercet a hatás kedvéért, majd mesélni kezdett:
– Egy XVI. századi bánatos gróf, aki már azt is elhatározta, hogy önkezével vet véget az életének, egyszer eltévedt a park fái alatt. Valami szerelmi bánat gyötörte és hozta ide. És akkor megjelent neki… Nem is akárki, hanem maga Róma, a mi városunk egy fiatal lány képében. Itt, abban a parkban. Egész éjjel vigasztalta a grófot, s egyszer-egyszer meg is nevettette. És mikor eljött a reggel, magára hagyta, hogy örökre itt tartsa…
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
