Díszzsebkendő a mellényzsebbe, néhány simítás az ősz halánték táján, szemcsepp a tág pupillákért, vérnyomáscsökkentő lenyelve – így készült Piros Oszkár, a korosodó amorozó a következő kecsegtető éjszakára. A bárban egy vodka-tonik bátorságot öntött belé, de hogy a beszélőkéje is lendületbe jöjjön, egy unikummal megtoldotta. Így már szüksége volt a vérnyomáscsökkentő áldásos hatására. Megtanulta, az önbizalom a legdöntőbb tényező a hódításban. Éppen ezért, hogy az emelkedő pulzusszám ne hiába jelentsen kockázatot, a legszebb nőhöz sasszézott oda. Ez valóban nagy önbizalomra utalt. Piros Oszkár állta a sarat, habozás nélkül lépett a legdögösebb példányhoz.
– Elnézést kérek, van egy nagy gondom – nézett a szemébe kihívóan.
A nő aggodalmaskodó tekintetet vetett az öregúrra, aki szemlátomást hatvan fölött járt. Úgy tűnt, ha szóba elegyedik vele, talán még elsősegélyre is szorulhat.
– A gondom az, hogy nincs meg a telefonszámod, hiába vagy szédítően jó nő, és ami még nagyobb baj, neked sincs meg az enyém, ha bármikor szükséged lenne rám – folytatta fiatalos tegezéssel az amorozó és széles mosollyal adott nyomatékot ismerkedési szándékának.
– Ugyan miért lenne szükségem a telefonszámodra? – nyílt nagyra a lány szeme, de magában elismerte, az öregúrnak van stílusa. Ritkán találkozott mostanában olyannal, akinek volt stílusa.
– A korral jár, hogy hosszan és kitartóan tudok ostromolni, miként hosszan és kitartóan csinálok bármi mást is – kontrázott gyorsan Piros Oszkár olyan megnyerő arckifejezéssel, amire nem lehetett durvasággal válaszolni.
A következő másfél órában szó szót követett, Piros Oszkár szellemesen osztotta a lapokat, elmesélt jó néhány vicces sztorit gazdag múltjából, a nő kacagott, az öreg elégedetten állapította meg, még mindig jó formában van. Egy óra évődés után már ott tartottak, hogy Oszkár úr hazakísérte a hölgyet, aki felhívta egy utolsó italra. A szívélyes invitáció megértésre talált, s a közeli manzárd hívogató ölében Oszkár bácsi hamar a tárgyra tért. Akkor már túl voltak két unikumon és két Bacardin. Az öreg becsúsztatta a kezét a lány szoknyája alá, aki azonnal rájött, a dolognak tétje van és tiltakozni kezdett.
– Csak nem képzeled? Nem fogok veled lefeküdni! – lökte el magától a férfiút.
– Ugyan miért nem? – szegezte neki a kérdést az öregúr.
– Hogyhogy miért? – csattant fel a dögös nőci. – Azért, mert aggastyán vagy hozzám képest!
Az öregúr egy tűszúrást érzett a mellében, aztán átfutott rajta egy feszültséget okozó hullám, nem tudta, ez már egy kisebbfajta szívroham vagy csak az elutasítást követő csalódottság kísérőjelensége.
Még néhány vicces aranyköpéssel próbálta meggyőzni a lányt, de végül rádöbbent, ez már nem az ő játszmája, és szomorúan hazafelé vette az irányt.
Otthon a sötétben még elszopogatott egy sört, de aztán a sok alkohol hatására megint elkezdett szúrni a szíve, így rosszkedvűen lefeküdt a kanapéra. Még félórán keresztül üveges tekintettel bámulta a tévét, aztán elindult zuhanyozni. Kedvetlenül vetette magát az ágyba és még sokáig nem tudott elaludni, zavarták a gondolatai. Bosszút forralt.
*
Oszkár bácsi a legújabb öltönyében jelent meg a kerületi bíróságon. Ezekben a napokban gyakran elképzelte, milyen szemeket mereszthetett a bírósági idézésre a hölgyike, hogyan találgathatta, mi dolga lehet neki az igazságszolgáltatással. Kaján örömöt érzett ilyenkor, minél idősebbek vagyunk, annál kevesebb visszajelzést kapunk a világtól – gondolta –, nagy erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy egyáltalán észrevegyenek. De most megcsinálta! Azt hiszi ez a kis cafka, hogy büntetlenül diszkriminálhatja őt? Szerencsére ma már nagyon érzékeny erre a világ! Vigyázni kell a szájára annak, aki a kihívásokkal küzdő embereket megbélyegzéssel illeti.
Néhány perccel a per kezdete előtt a fiatal nő is megjelent. A bíróság tagjai komoly képpel vonultak be. Oszkár önelégült mosollyal nézett a túloldalra, ahonnan csak dölyfös, elutasító tekinteteket kapott, de ez nem érdekelte különösebben. Végre szót kapott, és éles hangon fejezte ki, mennyire megbotránkoztatta a lány tiszteletlen viselkedése:
– Tisztelt bíróság! Azt hiszem, egyértelmű, hogy az alperes megsértette az antidiszkriminációs törvényt. Ő maga is elismerte, hogy életkoromra való hivatkozással utasította el közeledésemet. Azt mondta, hogy aggastyán vagyok hozzá.
– Alperes, igaz az, amit a felperes állít? – szegezte a kérdést a lánynak a szigorú bírónő.
– Valóban igaz, hogy meggondolatlanul megjegyzést tettem a korára, de már megbántam ezt a tettemet. Helytálló azonban az a megállapítás, hogy a felperes kiprovokálta belőlem ezt a kijelentést, mivel folyamatosan üldözött a szerelmével.
– Én, dehogyis üldöztem, hiszen végig kacarászott ezalatt, remekül szórakozott a bemondásaimon! – replikázott Oszkár.
– Ez nem így volt, át is adnám a szót az ügyvédemnek – szólt a lány és leült a helyére.
– Tisztelt bíróság! – folytatta az ügyvéd. – Mielőtt mérlegelnénk a cselekmények súlyát, fontos megismernünk a körülményeket és az ominózus diszkriminatív kijelentéshez vezető utat. A történet azzal kezdődött, hogy a jelen lévő Piros Oszkár megszólította a bárban ügyfelemet. Már maga a megszólítás aggályos, ugyanis azt feltételezi, hogy egy magányos hölgy csak ismerkedési szándékkal mehet egy bárba. Ma már oda jutottunk, hogy egy nő nem ülhet be egy italra csak úgy, a maga szórakoztatására vagy az ital élvezetére, mert ki van téve a zaklatásoknak! Piros Oszkár nem feltételezte, hogy ügyfelem csak néhány magányos órát akar eltölteni a bárban, és rögtön odalépett hozzá, azután pedig hosszan fárasztotta őt kéretlen vicceivel. Piros egészen hazáig kísérte a hölgyet, aki tapintatból nem akarta elküldeni, majd amikor a lakásán túlságosan szemtelenné vált, akkor tette azt a diszkriminatív kijelentést, amikor már nem bírta tovább a tolakodást. Joggal tehetjük fel tehát, hogy mivel ügyfelem saját bevallása szerint egyedül akart maradni a bárban és úgy akarta élvezni az estét, a felperes ezt megzavarta zaklató magatartásával és a látható jelekre sem vonult vissza! A visszautasító megjegyzést, amit ügyfelem tett – s ami kétségkívül diszkriminatív volt –, egy olyan zaklatóhadjárat előzte meg, amely kimeríti a zaklatás fogalmát, és valójában a zaklatás elleni törvény hatályát is érinti! Ezt bizonyítva úgy gondolom, hogy a vád semmis, nem állja meg a helyét, s mivel itt szemben áll egymással a zaklatás elleni törvény és a diszkrimináció elleni törvény, kérem a vád megsemmisítését, különben a felperes ellen kénytelen leszek új eljárást indítani a zaklatás elleni törvény megsértéséért.
Az ügyvéd beszéde után a bíróság visszavonult döntéshozatalra. Oszkár már sejtette közelgő bukását. A zaklatás elleni törvény ugyanolyan fenyegető mumusa volt a pereskedő állampolgároknak, mint a diszkrimináció elleni törvény.
A bíróság, ahogy gyanította, végül ejtette a vádat. Nem szerettek volna egy hosszan tartó zaklatás kontra diszkriminációs törvény vitába belekeveredni, így jóváhagyták az alperes érveit és megszüntették az eljárást. Piros Oszkár kénytelen volt beérni egy méltatlankodó cikkel, egy kisebb liberális lapban, ahol az életkora miatti diszkrimináció miatt meghurcolt idős úriember képét vetíthette az olvasóknak. Sebaj, még aznap jelentkezett gáláns hölgykísérőnek egy ügynökséghez. Nem merték elutasítani a kora miatt.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.