„A halál szobáján
tompa csend ül,
hogyha rezzen,
zaj kél mindenütt,
most nagy pörölye magasba lendül
és az óra üt.”
Mathias Claudius: A halál
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Gyerekkorában sokat járt Rimaszombatba. Az anyjával.
Aki akkor még fiatal és szép nő volt.
Egy nagy, sárga, tornácos házra emlékszik. Ahogy belép a tornácról a házba, mindenütt rend és tisztaság. Az anyja unokahúga lakik ott a férjével. Meg a gyerekével.
A gyerek négyéves. Nem több. Mindig nevet. Kislány. Látszik rajta, hogy boldog. Boldog, hogy gyerek, és hogy éppen úgy és ott gyerek, ahol és ahogyan.
Pierre is még gyerek. Kiskamasz. A rokonok furák olykor. Furán beszélnek. Azt mondják, „ányóm”, és azt értik, „anyám”. Másképpen hangsúlyoznak, mint amit a kiskamasz Pierre megszokott.
Az egyik rokon, anyja unokahúgának a férje félrehívja. Azt mondja, mutat valamit.
– Gyere, megmutatom a dolgozószobámat!
Elegáns és réginek tűnő bútorokkal berendezett szobába vezeti a kiskamasz Pierre-t, aki megcsodálja az íróasztalt, a faragott lábú karosszéket, a baldachinos ágyat.
– Itt szoktam pihenni munka közben. Ügyvéd vagyok, sokat kell olvasnom – mondja a rokon.
Aztán a falra mutat.
A falon hatalmas térkép. A kiskamasz Pierre először nem is érti, mit lát pontosan. A térképen városnevek, olyan városok nevei, amelyekről a kiskamasz Pierre-nek eddig fogalma sem volt. Minden városnév magyarul.
– Tudod, mi ez? – kérdezi a rokon.
Pierre csak hallgat.
Talán tudja is. De nem akarja kimondani. Vagy nem meri kimondani.
– Ez itt az egykori Nagy-Magyarország térképe – mondja a rokon.
– Nézd, még tengerünk is volt! Amikor Dalmácia is a miénk volt. De elvettek tőlünk mindent.
Pierre nézi a térképet. Nem mond semmit. Nézi a térképet, aztán a rokonára, az anyja unokahúgának a férjére néz.
– Mit gondolsz? Visszakapjuk egyszer mindezt? Mindazt, amit elvettek tőlünk? Szerinted visszakapjuk?
A kiskamasz Pierre csak nézi a rokonát. Érti a kérdést, valahogy mégsem érti.
– Te értelmes fiú vagy. Talán egyszer a generációd egyik reprezentánsa leszel. Válaszolj, szerinted egyszer visszakaphatjuk mindezt?
Pierre csak nézi a rokonát. A felvidéki rokonát. Ott, a rimaszombati házban. Gyerek még, kiskamasz, de látja a rokon szemében az elkeseredettséget. És érti is, meg nem is. Kicsit csodálkozik.
Aztán csak megrázza a fejét. Így jelzi, hogy nem. Hogy mindez reménytelen. Legalábbis, nem tudja elképzelni. Valójában még a kérdést sem érti. A kérdés sem az ő világa.
Ez a kérdés őt meg nem érintheti.
A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.
Tehát itt játszott, akkoriban, kislányként. Talán hét-nyolcéves lehetett. Amikor szinte szerelmes volt a folyóba. Az ő anyja. Pierre, a festő anyukája.
Igen, ez a szerelem a folyó iránt akkor volt a legintenzívebb az akkori kislányban. Órákig tudott ülni a folyóparton, a töltésen, és nézni a vizet. A faágakat szerette. Ahogy úsznak lefelé. Ahogy viszi őket a sodrás.
Mondta neki, a kislánynak, az anyja, Pierre anyjának az anyja, vagyis Pierre, a festő nagymamája, hogy vigyázzon. Hogy nehogy belemenjen a vízbe. Még kicsit se.
Azon a nyáron, miután betöltötte a hét évet Pierre anyja, azon a nyáron nagyon meleg volt a július. Persze, a júliusok mindig melegek. Vagy általában melegek. De azon a nyáron nem volt ritka a 40 fok Celsius sem.
Pierre anyja nem hallgatott az anyjára. Egyedül volt a parton. Közel a házukhoz. Melege volt.
Bugyira vetkőzött. Elhatározta, hogy csak a lábát lehűti kicsit a folyóban. Óvatosan merészkedett be a vízbe. Kicsit pipiskedett is, mert az apró kavicsok bántották a talpát.
Aztán valahogy megcsúszott, és már vitte is a folyó. Abban az évben erős volt a sodrása a Rimának. Merthogy feljebb, a Rima felső szakaszán kicsit áradt is.
Pierre anyja kislány volt ekkor, de már tudott úszni. Szeretett is. Mégis, a sodró árban éppencsak kapálódzott. És hol alámerült a feje, hol felbukott. Már alig tudott magáról.
Aztán erős kezek emelték ki a vízből, váratlanul. Egy halászember. A csónakja felé sodorta a folyó Pierre anyját. Szerencséje volt az anyukájának.
Erős, kérges kezek. Meg egy borostás arc. Felemelték a kislányt, aki később Pierre anyja lett, és csak ennyit mondtak:
– No, a mihaszna gyereklány. Fürdik. Aztán úszni sem tud.
Pierre anyja érezte, ahogy a fenekét tartja az erős kéz. Ahogy felemeli, és a borostás arc az ő arcát érinti. És nem bánta.
Ez az érintés örökre az emlékezetébe vésődött.
A halászember néhány száz méterrel lejjebb tette partra a gyereklányt. Pierre anyja akkor, hétévesen boldogan szaladt visszafelé a töltésen végig az otthagyott ruhájához. Nyár volt, meleg.
Senkinek nem tűnt fel, hogy egy gyereklány egyszál bugyiban rohangál.
Otthon sem tudtak meg semmit a szülei. Délután, vagy inkább kora este hazasétált, és a kérdésre, hogy merre volt, csak ennyit mondott:
– A parton. Játszottam.
A halászember erős tenyere, ahogy a fenekét fogja, megmaradt az emlékezetében. És utóbb minden férfi tenyérben ezt a gyerekkorban megtapasztalt kezet kereste, persze mindhiába. Senki, soha nem tudta megfogni úgy a fenekét, olyan természetes őserővel, ahogy az a halász akkor tette.
Pierre anyja azon a nyáron, azon a napon volt a legboldogabb.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
Éva és Mari régebben ugyanazon a munkahelyen dolgoztak. Eléggé eltérő a jellemük, mégis gyorsan összebarátkoztak, a közös munkának köszönhetően. Mari később munkahelyet változtatott, de továbbra is kapcsolatban maradtak. Leginkább telefonon keresték egymást, de olykor egy kávézóba is beültek, névnap és születésnap alkalmából pedig együtt ebédeltek valamelyik vendéglőben. Most már mindketten nyugdíjasok. Egyiküknek sincs családja, így aztán jólesik időnként találkozni, cseverészni egy kicsit, habár Mari már-már terhesnek tartja barátnője bogarait.
A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.