„A halál szobáján
tompa csend ül,
hogyha rezzen,
zaj kél mindenütt,
most nagy pörölye magasba lendül
és az óra üt.”
Mathias Claudius: A halál
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Gyerekkorában sokat járt Rimaszombatba. Az anyjával.
Aki akkor még fiatal és szép nő volt.
Egy nagy, sárga, tornácos házra emlékszik. Ahogy belép a tornácról a házba, mindenütt rend és tisztaság. Az anyja unokahúga lakik ott a férjével. Meg a gyerekével.
A gyerek négyéves. Nem több. Mindig nevet. Kislány. Látszik rajta, hogy boldog. Boldog, hogy gyerek, és hogy éppen úgy és ott gyerek, ahol és ahogyan.
Pierre is még gyerek. Kiskamasz. A rokonok furák olykor. Furán beszélnek. Azt mondják, „ányóm”, és azt értik, „anyám”. Másképpen hangsúlyoznak, mint amit a kiskamasz Pierre megszokott.
Az egyik rokon, anyja unokahúgának a férje félrehívja. Azt mondja, mutat valamit.
– Gyere, megmutatom a dolgozószobámat!
Elegáns és réginek tűnő bútorokkal berendezett szobába vezeti a kiskamasz Pierre-t, aki megcsodálja az íróasztalt, a faragott lábú karosszéket, a baldachinos ágyat.
– Itt szoktam pihenni munka közben. Ügyvéd vagyok, sokat kell olvasnom – mondja a rokon.
Aztán a falra mutat.
A falon hatalmas térkép. A kiskamasz Pierre először nem is érti, mit lát pontosan. A térképen városnevek, olyan városok nevei, amelyekről a kiskamasz Pierre-nek eddig fogalma sem volt. Minden városnév magyarul.
– Tudod, mi ez? – kérdezi a rokon.
Pierre csak hallgat.
Talán tudja is. De nem akarja kimondani. Vagy nem meri kimondani.
– Ez itt az egykori Nagy-Magyarország térképe – mondja a rokon.
– Nézd, még tengerünk is volt! Amikor Dalmácia is a miénk volt. De elvettek tőlünk mindent.
Pierre nézi a térképet. Nem mond semmit. Nézi a térképet, aztán a rokonára, az anyja unokahúgának a férjére néz.
– Mit gondolsz? Visszakapjuk egyszer mindezt? Mindazt, amit elvettek tőlünk? Szerinted visszakapjuk?
A kiskamasz Pierre csak nézi a rokonát. Érti a kérdést, valahogy mégsem érti.
– Te értelmes fiú vagy. Talán egyszer a generációd egyik reprezentánsa leszel. Válaszolj, szerinted egyszer visszakaphatjuk mindezt?
Pierre csak nézi a rokonát. A felvidéki rokonát. Ott, a rimaszombati házban. Gyerek még, kiskamasz, de látja a rokon szemében az elkeseredettséget. És érti is, meg nem is. Kicsit csodálkozik.
Aztán csak megrázza a fejét. Így jelzi, hogy nem. Hogy mindez reménytelen. Legalábbis, nem tudja elképzelni. Valójában még a kérdést sem érti. A kérdés sem az ő világa.
Ez a kérdés őt meg nem érintheti.
A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.
Tehát itt játszott, akkoriban, kislányként. Talán hét-nyolcéves lehetett. Amikor szinte szerelmes volt a folyóba. Az ő anyja. Pierre, a festő anyukája.
Igen, ez a szerelem a folyó iránt akkor volt a legintenzívebb az akkori kislányban. Órákig tudott ülni a folyóparton, a töltésen, és nézni a vizet. A faágakat szerette. Ahogy úsznak lefelé. Ahogy viszi őket a sodrás.
Mondta neki, a kislánynak, az anyja, Pierre anyjának az anyja, vagyis Pierre, a festő nagymamája, hogy vigyázzon. Hogy nehogy belemenjen a vízbe. Még kicsit se.
Azon a nyáron, miután betöltötte a hét évet Pierre anyja, azon a nyáron nagyon meleg volt a július. Persze, a júliusok mindig melegek. Vagy általában melegek. De azon a nyáron nem volt ritka a 40 fok Celsius sem.
Pierre anyja nem hallgatott az anyjára. Egyedül volt a parton. Közel a házukhoz. Melege volt.
Bugyira vetkőzött. Elhatározta, hogy csak a lábát lehűti kicsit a folyóban. Óvatosan merészkedett be a vízbe. Kicsit pipiskedett is, mert az apró kavicsok bántották a talpát.
Aztán valahogy megcsúszott, és már vitte is a folyó. Abban az évben erős volt a sodrása a Rimának. Merthogy feljebb, a Rima felső szakaszán kicsit áradt is.
Pierre anyja kislány volt ekkor, de már tudott úszni. Szeretett is. Mégis, a sodró árban éppencsak kapálódzott. És hol alámerült a feje, hol felbukott. Már alig tudott magáról.
Aztán erős kezek emelték ki a vízből, váratlanul. Egy halászember. A csónakja felé sodorta a folyó Pierre anyját. Szerencséje volt az anyukájának.
Erős, kérges kezek. Meg egy borostás arc. Felemelték a kislányt, aki később Pierre anyja lett, és csak ennyit mondtak:
– No, a mihaszna gyereklány. Fürdik. Aztán úszni sem tud.
Pierre anyja érezte, ahogy a fenekét tartja az erős kéz. Ahogy felemeli, és a borostás arc az ő arcát érinti. És nem bánta.
Ez az érintés örökre az emlékezetébe vésődött.
A halászember néhány száz méterrel lejjebb tette partra a gyereklányt. Pierre anyja akkor, hétévesen boldogan szaladt visszafelé a töltésen végig az otthagyott ruhájához. Nyár volt, meleg.
Senkinek nem tűnt fel, hogy egy gyereklány egyszál bugyiban rohangál.
Otthon sem tudtak meg semmit a szülei. Délután, vagy inkább kora este hazasétált, és a kérdésre, hogy merre volt, csak ennyit mondott:
– A parton. Játszottam.
A halászember erős tenyere, ahogy a fenekét fogja, megmaradt az emlékezetében. És utóbb minden férfi tenyérben ezt a gyerekkorban megtapasztalt kezet kereste, persze mindhiába. Senki, soha nem tudta megfogni úgy a fenekét, olyan természetes őserővel, ahogy az a halász akkor tette.
Pierre anyja azon a nyáron, azon a napon volt a legboldogabb.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
