Radnai István: Gutenberg-biblia

2020. december 14., 15:30
Szabó Ottó: Tükröződés

Az író beszerénykedik:

– Itt az új könyvem!

– Édes fiam, öreg vagyok én már.

– De most is dolgozik.

– Igen, ezer bibliát rendeltek meg énekeskönyvet – válaszolja az öreg nyomdász.

– Bibliát?

– Tudja, író úr, van, aki pornót olvas járvány idején – hallottam ilyet – meg a Dekameront, öregember vagyok, tudom, hogy miért.

– Mire gondol?

– Félnek a haláltól. Ezért most imádkoznak, újra imádkoznak, édes fiam. Ne haragudjon, hogy így szólítom. Nagyon öreg vagyok. Tudja, az én megrendelőim nem bíznak az újításokban. Ádám-Éva óta mindenki vagy férfi volt, vagy nő. Isten sem volt semleges nemű, mert ő az Atya…

– Ki vonja kétségbe? – kérdezte a megszeppent fiatal író.

– Nem olvasol újságot?

– Nem, uram. 

– Hívjál nyugodtan Hansnak vagy János bácsinak, mindkettőt megszoktam, amióta ide költöztem hozzátok.

– Szóval nem nyomtatja ki?

– Hogy állunk az erkölcsökkel, öcskös?

– Van benne egy parázna asszony, de a sorsa…

– Úgy! Akkor megértem. Ha a parázna asszony fölött győzedelmeskedik az Úr akarata, megértem a nagy nyomdákat. Nem kelendő. Ezeknek közös szándékuk az, hogy felajánlják erejüket a fenevadnak.

– Tessék?

– Csak szedem tovább a szöveget. A kezem jár, de figyelek. És a parázna asszony egy város?

– Egy város? Dehogy, csak egy nő, akinek az élete tragédiába torkollik.

– Hát ezért nem fogják kinyomtatni azok, akik felajánlják szolgálatukat a fenevadnak!

– János bácsi, most viccel velem? Ez egy mai történet.

– Ma is parázna asszony egyik-másik város, de beteljesednek Isten igéi – válaszolta az öreg nyomdász, aki éppen a Jelenések könyvének szövegével foglalatoskodott.

A fejét ingatta, a kezét mégis a kéziratért nyújtotta.

– Na, mutasd a könyvet, mit kezdjünk vele…

– Csak háromszáz példányt kérek, most kevesen olvasnak.

– Tőlem ezret rendeltek, ezer bibliát, a megtérőknek. Minden vallás és felekezet. A mai nemzedék nem ismeri, nem tanulta. Most vágyik rá. Remélem, a te parázna asszonyod is bűnbánatot nyer. Olvasd csak el, mit mondott erről az Úr! – lapozta fel János evangéliumát.

– Megbocsáttatnak…

 

Hallgattak, az író tanácstalan volt, de állta az öreg nyomdász tekintetét.

 

– Nincs váltás ruhám, nézd a csizmámat! – szólalt meg váratlanul az öreg és kérdőn nézett az íróra.

– Hát bizony ráférne.

– Kinyomtatom ingyen, ha egy pár új, kényelmes csizmát hozol nekem.

Törjek be a múzeumba? – döbbent meg az ifjú. Ott találnék neki való csizmát. De elvetette a bizarr ötletet. Az öreg még beleírja őt is a Dante poklába, ha majd végez ezzel a sürgős munkával. Dante pokla, a mai emberek közül sokaknak ott lenne a helye!

 

Vajon az ő könyvének parázna asszonya, a kikapós menyecske is oda kerülne?

 

„Luca feldúltan rohant ki a kapun. Megszégyenült. Mi történhetett Lacival? Érezte, hogy eltávolodtak, amióta nem mehetett hozzá, amikor akarta. De azt hitte, hogy a bezártság ment az idegeire. Pedig Laci nem is unatkozhatott. Ő dolgozik.

Lucával forgott a világ. Hol hibáztam el? – ez volt az utolsó gondolata. Talán a fékcsikorgást sem hallotta már.”

 

Forgatta a kéziratot.

Hol hibáztam el? Megbocsáttatnak a bűneid, eredj, és többet ne vétkezzél! – emlékezett vissza az öreg nyomdász szavaira, amelyekkel útjára bocsátotta.

Valóban megbocsáttatnak? Ő is meg tud bocsátani? Hiszen Lucát, azt az asszonyt a saját feleségéről mintázta.

 

Legyen úgy, ahogy az öreg megmondta.

 

„Futva érkezett Lacihoz.

– Alig tudtam elszabadulni, pedig mindig örömmel jövök. Most a torkomban dobog a szívem.

– Kár volt! Már kezdtem visszanyerni a lelki nyugalmamat.

– Mit mondtál?

– Kár volt. Józsival régen barátok voltunk.

– De megütött, és te megvigasztaltál.

– Talán oka volt rá.

– Úgy? Neked semmit sem jelent öt-tíz év?

– Megöregedtem, csak ennyit jelent. Elvesztegetett tíz év. Te voltál az, aki nem tudtál dönteni.

Luca feldúltan rohant ki a kapun. Megszégyenült. Mi történhetett Lacival? Érezte, hogy eltávolodtak, amióta nem mehetett, amikor csak akarta. De azt hitte, hogy a bezártság ment a férfi idegeire. Pedig Laci nem is unatkozhatott. Ő dolgozott.

Lucával forgott a világ.

– Hol hibáztam el? A karantén az agyára ment!

Luca érezte, hogy a lábai összecsuklanak.

Egy autó fékezett mellette.

– Mit csinál, maga szerencsétlen! Majdnem elütöttem.

 

A nő csak fekszik a földön, nem válaszol.

– Hívjanak mentőt! Hiszen látják, hogy nem ütöttem el. Kérem, tanúskodjanak.

A férfit elöntötte a hideg veríték. Még egy méter és elütöm. Leült a járdaszegélyre. 

A mentők mindenkit távolabb küldtek, maszkban és kesztyűben voltak.

– Rossz vicc – jegyezték meg a rendőröknek. – Gázolást jelentett be valaki. Nem a járványmentőt küldték.

– Nem volt gázolás – szólalt meg egy asszony, aki közelebb óvakodott.

– Táguljanak, lehet, hogy vírus! – szólt rájuk a mentős.

És máris gázt adott, az ápoló beugrott a beteg mellé. Bekötötte az infúziót.

– Indulhatunk!

 

László fel sem kelt a székről. Megterített magának. A szirénázásra az ablakhoz ment, de nem látta a beteget. 

– Biztosan valami figyelmetlen öregasszony – tért napirendre az eset fölött.

 

Az orvos utasította a nővért:

– Vigyék az intenzívre!

A betegszállító éppen felvitt valakit az emeletre, így a mentők az osztály ajtajáig tolták a hordágyat.

– Mindent fertőtleníteni! Maguk is – fordult a mentőtiszthez. – Lázas, nincs magánál. Honnan hozták? 

– Az utcáról. Balesethez riasztottak minket.

– Szép! Találtak külsérelmi nyomot? – kérdezte az orvos.

– Nem látszik rajta. A tanúk szerint az autós csak azért állt meg, hogy segítsen. De ez a rendőrség ügye.

– Fertőtlenítés, mindent fertőtlenítsenek! A kezüket most azonnal!

 

Józsit felhívja egy ismeretlen hang.

– Ismerős magának ez a telefonszám?

– Igen, a feleségemé.

Józsival forog a világ.

– Koronavírus. Nem látogathatja – mondja az ismeretlen hang.

Józsi alig tudta kinyögni:

– Hol?

– Járványosztályon. Majd érdeklődjön, de telefonon.

 

Luca magához tért, meztelen volt, csak egy lepedővel betakarva. Csövek lógtak ki belőle, valami gép idegesítően pittyegett a feje fölött.

– Hol vagyok?

– Az intenzíven. De le ne tépje a lélegeztetőmaszkot és vigyázzon az infúzióra!

– Ki hozott be?

– Ki lett volna. A mentők. A férjét már értesítettük.

– Bejön? 

Luca szégyellte magát, mégis várta volna.

– Járvány idején nincs látogatás.

Eltelt egy hét, túl volt a lázas állapoton. Nagyon gyengének érezte magát. Vizitnél hallotta távolról a főorvos hangját, csak sejtette, hogy ő az. Meg sem ismerné civilben.

– Túléli – mondta a hang.

– Szegény Józsi – gondolt a férjére Luca – és a gyerekek, talán csak nem… Csak nem kapták el ők is?

 

– Most már telefonálhat – mondta a nővér, amikor átkerült az intenzívről.

Józsi hangjában érezte az aggodalmat.

– Mikor jöhetsz haza? Engem nem engednek be hozzád. A gyerekek csókoltatnak.

Akkor hála Istennek nem betegek – nyugtázta magában Luca.

– Én is benneteket! – válaszolta Józsinak megkönnyebbülten.

Őszintén is gondolta. Rádöbbent, milyen régen mondott valami kedveset a férjének.

Új életet kell kezdenie, vagyis az életet, ha egyáltalán meggyógyul.

 

Valakit hoztak a mentők. Naponta többször hoznak valakit a mentők. Erősen köhögött a beteg.

– Hogy hívják?

Alig érthetően válaszolt, de Luca megismerte Laci hangját.”

 

Az író újból kinyomtatta papírra az utolsó oldalakat, a végét, amelyet János bácsi tanácsára megváltoztatott.

– Az öregnek igaza volt. Megbocsátanak a házasságtörő asszonynak. Az vesse rá az első követ…

 

Bement a hálószobába és finoman megcsókolta az alvó asszony arcát. Nem ébredt fel. 

(Karantének)