Kis úr elindult otthonról, vasárnap reggel kilenc tizennyolckor. Nem szokott ilyen korán kelni. Sőt sokszor az ágyból sem kászálódott ki, ha nem kellett munkába mennie a tizennégy órás műszakra.
Kis úr élete már huszonkét éve ugyanúgy nézett ki: hétfőn, kedden, majd csütörtökön és pénteken csörgött az ébresztője öt negyvenkor. Elszívott három szál olcsó töltött cigarettát, ivott egy keserű kávét, felöltözött munkásruhába, hat huszonkettőre beért a munkahelyére, elszívott még egy cigarettát és megivott egy fémes ízű gépi kávét. Erre ugyan mindig panaszkodott, de azért elkortyolgatta. Hat harminctól munkába állt, majd este fél kilenckor leállította a gépet. Otthon minden másnap lezuhanyzott, kilenc után két perccel pedig már az ágyában feküdt a tévé előtt, és kiolvasztott teszkós mirelit pizzát csócsált.
A szabadnapjain aludt, kapcsolgatta a televíziót és akciós kaját rendelt. Egyetlen szórakozása az volt, hogy termelési statisztikákat számoljon fejben, az adott hétre visszamenőleg. Ez valahogy megnyugtatta. Nyáron kivett pár napot, hogy ne kelljen semmit se csinálnia, viszont a betegszabadságával igen ritkán élt. Mostanában azonban párszor lázas lett, ezért a főnöke elküldte kivizsgálásra. Ezt leszámítva az éves rutint ma törte meg először. Lemosdott, fogat mosott, kikereste az egyetlen fehér ingét, hozzá egy fekete nadrágot öltönyzakóval. Megállt a tükör előtt, végigpásztázta magát, a kopaszodó fejet, a vékony lábakat, az aszott karokat és az egyre több kék-zöld foltot, amelyek a mellkasán, végtagjain terpeszkedtek el, majd felöltözött. Elsétált a sarki dohányboltig, és vett magának egy doboz piros Marlborót. Ezután a pékséget vette célba, ahol rendelt egy dupla feketét tejjel és két pötyivel, meg egy csokis csigát cukorszórással. Kiült a teraszra, hogy békésen megreggelizzen. Miután végzett az étkezéssel, szinte jókedvűen sétált vissza a lakása elé és ült be az ütött-kopott kis Suzukijába. Nem is emlékezett, mikor vezette utoljára az anyjától örökölt, immár huszonkét éves autót. Beindította és áthajtott a szomszéd városba, ugyanis náluk nem volt autókereskedés. Amióta kijött Kis úr álomautója, tudta, hogy kell neki, mégsem merte megvenni, mert sokallta az árát. De mivel igen takarékos ember volt, bőven akadt pénze a komódban.
Az autókereskedésben készpénzzel fizetett, aláírták a papírokat, Kis úr pedig otthagyta a Suzukit. De ezelőtt még nyomott egy puszit a kormányra és megveregette a műszerfalat. Tovahajtott az új, fényes kocsijával. Az úton arra gondolt, hogy hány embernek lehet ilyen autója ma hazánkban. Figyelembe véve az autó típusát, árát, gyártási évet, az átlagfizetéseket, valamint azt, hogy pont ezt a kocsit pont ilyen színben igen elenyésző számban látta az utakon, azt a konklúziót vonta le, hogy egy százalék alatti a szám. A benzinkútra érve teletankolta a kocsit, és vett magának egy csokit is, olyat, amelyik még a teszkóban is drága. Sorban állás közben az előtte álló anyuka élénk szavakkal ecsetelte a lányának, hogy mennyire fontos lenne leszoknia a dohányzásról, mert évente harmincezer ember hal meg rákban. Ő már csak tudja, mert ápolónő a helyi kórházban. Ráadásul ott van az a fránya COPD is és a többi. Kis úr elnézett a nő válla fölött, mintha meg sem hallotta volna a szavait.
Hamar átért a határon. Még egyszer sem járt külföldön. Sőt igazság szerint más városokban sem nagyon – előző nap azonban elhatározta, hogy látni szeretné a tengert. Kis úr kétszázhússzal haladt végig a horvát sztrádán, arcán halvány mosollyal. Dél körül megéhezett, mert mindennap ekkor evett először valamit. Általában két szelet kenyeret parizerrel, vaj nélkül, esetleg vékonyan megkente májkrémmel, néha krumplit sütött ki és tükörtojást ütött rá. De ma egy hotel étterme előtt állt meg. Végiglapozta az étlapot, és előételnek libamájat kért extra körettel, sajtos krémlevest első fogásnak, másodiknak bárányszegyet párolt zöldséggel, desszertnek pedig kézműves marcipános süteményt. Mindenből evett egy keveset, majd elviteles pohárban kért egy dupla presszót kis tejjel, két pötyivel. Kiült a teraszra és elszívta a három szál cigarettáját a kávéja mellé. Nézte az elhaladó autókat, az épp megálló családokat és az elvonuló hatalmas felhőket. Már csak három óra választotta el a kinézett városkától és attól az étteremtől, amelyet szintén az interneten keresett ki magának.
Mielőtt beért volna a tengerparti településre, tett egy apró kitérőt a közeli hegyek közt megbújó barátságos kisvárosba. Utánanézett, hogy itt lehet bungee jumpingozni és próbarepülni is; ezeket gyermekkora óta ki szerette volna próbálni, úgyhogy most befizette magát mindkettőre. A bungee jumpingnál azt hitte, meg fog halni, mégsem érzett félelmet. Vigyorogva várta meg, amíg leszedik róla a biztosítékokat, aztán repült egyet a naplementében. Tátott szájjal bámulta, ahogy a tenger elnyeli a lebukó vérvörös napot. Mosolyogva szállt le, köszönt, és elindult a tengerparti étterembe. Amíg várta az első fogást, levette fekete lakkcipőjét, fekete zokniját, és feltűrte a nadrágszárát. Besétált a fehér homokon a vízig, és hagyta, hogy a hullámok nyaldossák a lábát. Még látta a napot – az utolsó sugarait –, de már fenn tündökölt a hold és az őt kísérő első csillagok.
Miután kigyönyörködte magát a látványban, visszasétált az asztalához. Elfogyasztotta rákos ravioliját, egy fél homárt, egy tengergyümölcseit, ivott egy pohár Dom Perignont, levezetőnek pedig rendelt egy sajttálat. Nagy borravalót hagyott és továbbállt. A hegyek felé tartott. Majdnem éjfélre járt, mire a GPS odavitte. Az út keskeny volt és kanyargós. Tudta, mi van alatta. A hegy rideg gerince és a háborgó tenger, amelyből úgy meredeznek ki az éles sziklák, mint tigris szájából a fogak.
Kis úr befarolt egy pihenőbe, és üresbe tette a gépet. A szélvédőn keresztül elmerengett az éjszakai égbolton. A hold körül három csillag ragyogott erősebb fénnyel, mint a többi. A hármas számra gondolt. Majd arra, hogy harmincezer. Harmincezer ember. És mindössze egy-két százalékának van akut mieloid leukémiája. Ha tízmillió lakosra vetítjük, körülbelül háromszáz embert érint. Pontosan három százezred százalék az esély arra hazánkban, hogy valakinek ilyen betegsége legyen.
Arra gondolt, hogy most, életében először, a számokat figyelembe véve, statisztikailag, ha úgy vesszük, benne van a top háromban. Végre, életében először. Arcán nyugodt mosollyal egyesbe tolta a váltót, és tövig nyomta a gázpedált. Az autó felbőgött és meglódult. Kis úr mosolygott. A kocsi könnyedén átszakította a vékonyka falécet és folyamatosan gyorsulva a víz felé tartott. Kis urat átjárta az a kellemes érzés, amelyet a délutáni ugrásnál érzett. Szabad volt.
(Karantének)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.