Szilágyi Diána: Tina álma

Frissen vágott fű és rothadó körték szagát hozta felé a szél.

Minden este megállt itt pár pillanatra, megszakítva szokásos sétáját munkából hazafelé, noha az utca felől égbe szökő tujasorral szegélyezett kertből gyakorlatilag semmit sem látott, mégis, ez a szakasz volt a kedvence. Csodálatos kertet képzelt az örökzöldek mögé. Jó volt itt megállnia és belélegezni az ismeretlen kert illatait. Kora tavasztól gyakran érezte itt a frissen nyírt gyep semmivel sem összetéveszthető illatát és a vizes lankák hűvös kipárolgásait. Gyakran hallgatta a békák nászénekét, talán tavacska is rejtőzik a fák takarásában, hangtalan, lebegő aranyhalakkal, akik meredt szemükkel nézik a semmit, de ha az ember hirtelen mozdulatot tesz, a másodperc tört része alatt fényes sikamlással tűnnek el, jelezve, hogy mindig éberek. Itt még a tél szagát is szerette, ahogy belülről csípte orrát a köd, annyira, hogy a szeméig kúszott és könnyeznie kellett belé. Ám kedvence mégis az érett nyár volt, amikor a tujasövény hűvösén át is szédítette, ahogy a levegő a hőségben megnehezedett a rózsák és jázminok bódítóan édes illatától, és a föld olyan hívogatóan meleg volt, hogy a szandálon át is érezte porhanyós göröngyeit a talpa alatt.  

Tim mindennap korábban ért haza, biztos már most is a konyhában pepecsel valamit, telipakolja szerszámaival és ócska alkatrészekkel a viaszosvászonnal borított konyhaasztalt. Mindig bütykölt valamit. Régi órát, meglazul csavart a rádió hátlapján, folyton szerelt-szöszölt, és a halálba idegesítette Tinát ezzel a túlzottan aprólékos sertepertéléssel.

Ő már fáradt volt estére, agya teljesen eltompult a gyár zúgó gépeinek zajától, idegesítette a régi neon erős fénye a konyhában és férje öreges szuszogása is, és hogy szerteszórja a csavarokat az asztalon, neki pedig helyre lenne szüksége, mert még valami vacsorát is kell keríteni. Sokszor csak tojást sütött, babot toasttal vagy kolbászt tett elé, de a férfi nem igazán kedvelte az efféle gyorsan kész, „vacak” ételeket. Ők gyakran ettek ilyesmit Bristolban, mikor Maigret néni hazaért a hivatalból. Késő estig dolgozott és túlórát is vállalt, este már csak ilyesmikre volt ideje.

Tim viszont faluról jött, ahol komolyabb vacsorákhoz szokott, a farmon a mindig főzőcskéző mama zsíros kosztján hízott. Az apja marhákat tartott, és volt még három lovuk is, amire rettentő büszke volt az öreg. Valóságos cowboynak érezte magát és úgy is viselkedett. Harsány volt, nagyhangú, vörös képű, zsíros állú farmer, nyakas és szemellenzős kvéker. Tina sosem szerette, szinte taszította az apósa közönségessége. A temetésén sem tudott sírni; végül infarktus vitte el.

A temetést követő hetekben a mama nagyon megváltozott. Az előtte vidám, sokat és hangosan hadaró asszony (néha alig győzték túlkiabálni egymást a férjével) valahogy szomorúbb lett, kevésbé harsány és kevésbé idegesítő. Sokat fogyott és őszült is talán. Tinával való kapcsolata is egészen átalakult. Korábban nem igazán becsülte meg fiatalabb menyét. Amúgy is Tom volt a kedvence, Tim tudálékos, mindenhez értő bátyja és neje, az édes kis Pedge, aki olyan bosszantóan ostobán tudott heherészni mindenen. No és persze az unokák, a kis vinnyogó Sophie és a csendes, komoly nénje, a hatéves Anne. Ők voltak az örök etalon, két szöszke kislánnyal, a boldog család.

Ő sosem szült. Volt egy vetélése, még házasságuk elején, de isten tudja, annyira nem is bánta. Anyósa viszont annál inkább. Sosem hozta direkt szóba, de mégis éreztette, hogy Tina nem teljesítette maradéktalanul az elvárásokat. A férje halála után azonban mintha átértékelte volna a dolgokat, és jobban ragaszkodni kezdett hozzájuk is, gyakran igyekezett a kedvére tenni, megnyerni menyét, mindig sütött valamit, ha mentek. Talán az egyedülléttől félt.

Tina a répatortáját szerette a legjobban. Ő maga szinte sohasem sütött. Pedig a répatorta is milyen egyszerű – összekever mindent, csak beteszi a sütőbe és már kész is. Bristoli nénikéje minden vasárnap sütött valamit, az öreg Maigret, szegény, ő is már hat éve halott. A mamáé kicsit édesebb, mint ahogy Maigret készítette, mert mindenbe rengeteg cukrot használ, a teába is tesz vagy három kanállal. Ő sosem szerette cukorral a teát. Feketén itta és erősen, épp csak egyetlen korty tejjel. Már gyerekkorában sem kedvelte a túl édes dolgokat. Az egyszerűséget szerette. Ez tetszett neki Timben is. Az egyszerűsége, az őszintesége.

Bristolban találkoztak, ahol Tim távoli nagybátyjánál töltött egy hónapot nyaranta, s cserébe egy évvel fiatalabb unokatestvére is dolgozott Timék farmján pár hetet. Különben nem volt valami szoros a kapcsolat a két család között, főleg a nagybácsi erőltette a dolgot (valami Jim vagy Joe, már nem is emlékszik), mert annyira azt akarta, hogy a fia lásson valamit a kemény, vidéki életből és jobban megbecsülje magát drága pénzért fizetett iskoláiban. Aztán a srác, Sam, meghalt a katonaságnál. Valami balesetről beszéltek, elcsúszott a mosdóban, vagy ördög tudja már, mi volt, azt is beszélték, megölte valaki, az idősebb katonák mindig heccelik a fiatalabbakat, talán ezúttal valaki túl messzire ment. Botrányszagú ügy volt, a család nem akart belenyugodni az egy szem fiú elvesztésébe, de a katonaság elhallgatta az ügyet, a fiú halott és kész, nem volt mit tenni.

Akkoriban ők már egy éve „jártak” Timmel, persze hol volt még ilyesmi, ő vidám, csinos lány volt, randizott másokkal is, de a ritka levélváltások ellenére is sokat járt a fejében a vidéki fiú. Olyan rendes, komoly, szótlan volt, egészen más, mint azok a városi szájhősök, akik tették neki a szépet.  Valahogy tisztának, erősnek, biztonságosnak tűnt. Hozzá is ment aztán, maga sem tudta már pontosan, miért. Tetszett neki, hogy olyan állhatatos és egyenes. „Azt hiszem, szerettem is – gondolta Tina. – Vagy ki tudja. Lehetett volna másképp is. Mehettem volna máshoz is. Meg ez a tejüzem is… Így alakult. Ez adatott. Nem. Ezt választottam.”

Egészen biztos, hogy most is ott szöszöl a konyhában. Hihetetlen. Elmosolyodott és hirtelen jókedve lett attól a gondolattól, hogy az az idegesítő férfi, az ő férje ott, a tejfehér neonban úszó, kopott konyhában, ugyanaz a fiú, akit úgy várt nyaranta és akinek örömmel olvasta rövid és szikár beszámolóit marhákról, terményről, a gazdaság ügyeiről. Ettől megnyugodott egy kissé.

„Hogy megereszkedett ő is. Huszonöt év az huszonöt év. Vajon én is megereszkedtem?” Önkéntelenül, mintha tükör előtt tenné, megérintette az arcát, aztán félmosollyal feljebb húzta haján a vékony szaténkendőt. „Bizonyosan. De hát mit számít.”

Eszébe jutott, mennyire meglepődött, mikor felfedezte az első ősz szálat a hajában. Mindig büszke volt hollófekete fürtjeire. Az utcában, ahol Maigret nénivel laktak, neki volt a legdúsabb haja a lányok közt.

Mélyet szippantott levegőből, és próbálta újra kivenni a gyümölcsök szagát, ami olyan intenzitással ragadta meg az imént. Közelebb lépett a tujasorhoz és arcát egészen belefúrta a sötét, nyirkos ágak közé, élvezte a gallyak hűvös cirógatását a bőrén, és hogy orrában, fejében a fák fűszeres, csípős citrusossága összekeveredik a levágott fű édes illatával. Azt képzelte, lemos róla minden szennyet és fáradtságot ez az ágakon elülő esti harmat, és mintha megtisztítaná.

Mindig szerette ezeket a pillanatokat, az egész hazafelé utat, amit egyedül tett meg a sötétben. Mert teljesen az övé volt minden egyes perce. Egyedül itt lehetett magában, a kisváros esti csendjében, a gépek monoton zakatolása nélkül, a kolléganői öltözői locsogása nélkül, s nem kellett hallania a tévé katatón sustorgását sem, ahogy férjével ülnek előtte szótlan, mint két idegen. Ez igazi, abszolút csend volt, a vizes járdán koppanó lába zajának, surranó macskák nesztelen lépteinek csöndje, szinte hallotta a sünök szuszogását is a fű közt.

Máskor csak gyorsan, lopva állt meg a kert mellett, fél szemmel az utcát figyelve, s ha valaki közeledett, cipője csatját babrálta, vagy épp papír zsebkendő után kutatott kézitáskájában, mint a megzavart szerelmesek. Mintha nem állhatna meg egy idegen kert mellett, büntetlenül egy pillanatra, mindenféle jól látható, racionális indok nélkül. De most nem érdekelte, vizslatja-e bárki, mit csinál, a sötétben szinte eggyé vált a tujafallal. A szeme mögött érezte, ahogy teljesen betölti a fejét ez a hűvös esteillat, és lassan kiszorít onnan mindent. A tejüzem egész napi savószagát, a busz padlójának zsíros benzinpárolgásait és az utasok közt imbolygó izzadságszagot. A levegő bekúszik a fejébe, és előbb teljesen kiüresíti, hogy aztán magával töltse meg. Állt és hallgatta az estét, lélegezte befelé ezt az ismeretlen, láthatatlan kertet a tujasor mögött.

Elképzelte, hogy ha nagyon közel megy a tujafalhoz, akkor egészen elnyelik őt az ágak, eggyé válik a fákkal, egy lehet közülük. Reggelente rácsapódik majd a hideg harmat, de estig az ő testét is felhevíti a nap. Karjait az ég felé tárja és együtt hajladozik a többivel a szélben. Hajába madarak raknak fészket, apró fiókákat ringat karjain. Talpából lassan hajszálgyökerek nőnek és a talajhoz rögzítik. Érzi testén át áramlani a vizet felfelé, egészen a feje búbjáig, a viharban pedig tépetten hajladozik majd, és az eső patakokban ömlik a bőrén lefelé.

Előbb a kabát csusszant le puhán vállairól, kilépett cipőjéből, majd a szoknyából is könnyedén. A színes blúz hangtalan ereszkedett a ruhahalomra, amit libbenve koronázott meg a piros szaténkendő. Egy pillanatig ott állt ruhátlanul a járda hűvösén, aztán fürgén belépett a kertet övező sövénybe, érezte, ahogy a kemény ágak durván karcolják bőrét, de az ágvégeken hintázó friss hajtások pikkelyes levelei cirógatták is egyszerre és átölelték, mint rég látott nővérüket.

Belépett, eltűnt és senki sem látta többé.

(Levetett ruháit hajnalban egy pékségből hazaigyekvő asszony gyűrte be lopva szatyraiba, egy vekni kenyér és egy köteg régi újság alá.)

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.