Béla a közelben heverő szerszámosvödörből kihalászott egy sniccert. A félszemű macska, aki épp a vödör szomszédságában fészkelte be magát, fel sem rezdült álmából a kotorászás zajára. Béla a zsömlét kettétépte keresztben, és megkente kenőmájassal, a deszkakupac mellett álldogálva, amit asztalnak használt a gyors ebédhez. Jóféle, széles pengéjű sniccert talált, egyenletesen oszlatta el a marhamájast. A sniccerek és a mérőszalagok természetéhez tartozik, hogy eltűnnek, mert más mesteremberek elpakolják őket, vagy azért, mert figyelmetlenek, vagy azért, mert az ő szerszámuk már elkallódott, és úgy érzik, nekik is jár a sniccer és a mérőszalag. Akik nem így gondolják, mérhetetlen mennyiségű mérőszalagot és sniccert vásároltak már mesterember pályájuk alatt. Bélának most kivételesen a bicskája kallódott el.
Épp csak beleharapott volna a kenőmájas zsömlébe, mellette a kései, őszi paradicsommal, amit Ani épp most szedett a kertből, csörgött a telefon.
– Szevasz, kisfiam! – kapta fel Béla.
A vonal másik végén az ifjabb Béla hosszan magyarázott.
– Aha, aha – bólogatott az idősebb Béla.
További izgatott magyarázkodás neszei szűrődtek ki a telefonból.
– Az legalább ötvenezer! – szörnyülködött Béla, majd elbúcsúzott.
Ette a kenőmájas zsömlét elgondolkodva, majd Anihoz fordult, aki nem messze dolgozott a kertben.
– Történt egy baj.
– Na mi?
– Fizetni kell.
– A kártérítést, mert a gyerekek feltették YouTube-ra, ahogy a tanárnő politikusokat parodizál?
– Nem! – legyintett Béla a rég lefutott tavaszi ügyre. – Összetörték a gyerekek a vécétartályt az iskolában, nekem kell kifizetni.
– De miért, a maga fia törte össze?
– Nem, ő csak az ajtót fogta, amíg a többiek összetörték – válaszolta Béla elmélázva.
– De hogy lehet egy vécétartályt összetörni? A billenőgomb szokott csak eltörni rajta.
– Az úgy volt, hogy az egyik gyerek a vécékefét a másik szájába nyomta, amíg a másik a vécén a dolgát végezte.
– Pfuj de gusztustalan!
– Akinek a szájába nyomta a gyerek a vécékefét, az persze felpattant, öklendezett, aztán utánavetette magát a kártevőnek, de az menekült. A fiam látta, visszalökte a kártevőt a vécébe, és ment segíteni, hogy majd ketten jól megruházzák. De abba a kicsi vécéfülkébe nem fértek el hárman, úgyhogy a fiam kívül került, és fogta rájuk az ajtót, hogy a kártevő ne tudjon elmenekülni. A kis hülyegyerek átmászott a vécétartályon, mert az, akinek a szájába nyomták a vécékefét, feldühödött és elszántan verte. Miközben menekült, a tartály a falból kiszakadt és összetört.
– De ez nem kerül ötvenezerbe.
– Kiszakadt a vízvezeték is a falból, a csempék lepotyogtak, és spriccel a víz.
– Aha. Akkor miért nem a vécékefés hülyegyerek fizeti ki?
– Mert az én fiam fogta az ajtót.
– Mert van igazságérzéke! Helyes, hogy fogta.
– De a tanárnőket nem érdekli az igazságosság! Azt mondja az osztályfőnök, ha a fiam nem fogja az ajtót, akkor a gyerek, akinek letolta a másik a vécékefét, csak szájfájós lett volna, így viszont óriási kár keletkezett.
A macska feleszmélt, komótosan nyújtózott. Elballagott vagy húsz métert, lassan ásott egy lyukat, elvégezte dolgát, majd betemette a lyukat.
– Maga vissza tudja tenni a tartályt, vesz egyet kilencezerért, nem kerül ötvenezerbe. A Csontos Karcsi meg max tízezerért a vízvezetéket megjavítja. Harmincegyezerrel még mindig jobban jár.
– Nem lehet, a tanárnő a pénzt akarja. Vízvezeték-szerelő neki a sógora.
Egy fekete kutya tápászkodott fel, Ani mentett pásztorkutyája. Jó fej, de még mindig úgy néz ki, mint első nap a menhelyen, az ember azt sem tudja, melyik az eleje, hol simogathatná meg a fejét, ha egyáltalán kedve támadna a kusza ebhez hozzáérni. A kutya kényelmesen elsétált a macska előbbi helyére, megszaglászta, felüljelölte, majd visszaballagott fekvőgödrébe, és tovább aludt.
– Akkor ez reménytelen? És pont most, mikor a NAV-nak is meg nekem is tartozik!
– Ne féljen, magát kitisztázom! – vágta rá gyorsan Béla.
– Először a NAV-ot, mert ha csak egy napot is késik a részlettel, most már azonnal végrehajtják. Ugye figyeli a határidőt?
Béla válaszolt valamit, de Ani nem hallotta, mert a szomszéd asztalos, aki a sok körfűrésztől meg flexeléstől megsüketült – felesége szerint viszont már eleve süketen született –, irdatlan flexelésbe kezdett. Béla és Ani meg sem rezdültek, folytatták a májas zsömle, illetve az udvaron felhalmozódott építkezési törmelék eltüntetését. Tudták már, hogy ha egy szomszéd flexel, azt abba is hagyja, így közvetlenül tapasztalható meg, hogy ami keletkezik, az el is múlik. És nemcsak a dolgok, de az ember is állandótlan, a nép ajkával szólva, „úgyis vagy megdöglik előbb-utóbb, vagy elköltözik, vagy az ördög viszi el a büdös picsába” – hiszen a nép ajka imádja az alkalmat a nyers megnyilatkozásra, és alkalmat azt mindig lehet találni, különösen a nagybetűs élet nagybetűs kérdéseiben.
A ház elől Ani fehér pásztorkutyája szedte össze irháját, leballagott az előzőleg megjelölt helyre, megszaglászta, felüljelölte. Újra megszaglászta, kicsit megnyalogatta a fűszálakat, utoljára is megszaglászta, visszaballagott fekvőhelyére, és pihent tovább.
Így telt a délután, Béla ment a dolgára, majd visszaérkezett. Közben a flexelés elmúlt – a szomszéd állandótlansága még váratott magára, de a megnyíló csend teret engedett a békének.
– Volt bent az iskolában? – vette fel Ani a fonalat.
– Voltam. Nem kell fizetni.
– Na, csak jobb belátásra tértek.
– A gondnok véletlenül megjavította. A tanárnő nagyon mérges lett.
– Honnan tudja?
– A gondnokgyerek mesélte. Ő látta, hogy baleset történt, megjavította a tartályt. Hát mit tudta ő, hogy nem szabad azt neki megjavítani?!
– Ez megoldódott. A kése meglett?
– Nem.
– Majd meglesz – mondta Ani vigaszul, majd megindult az utolsó talicska sittel a konténer felé. A talicska lyukas aljából finoman szitált a döglött cement, mintha krétapor rajzolta volna körül a küzdőteret, és kijelölte volna: Ani kertje a ringen kívül van.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.