Változó, hogy jól alszom-e vagy rosszul, változatos, miként alszom rosszul. Ha például úgy, hogy reggel korán ébredek, az mégis részben jó: nézhetem a napfelkeltét, ahogy ma is. Arra szoktam ébredni, hogy valami fáj. Kinézek az ablak felé, ahogy ma is, vajon hány óra lehet. Bent még sötét, de kint dereng-e már a kert sarka, bent halványul-e az éjjeli lámpám fénye, mire pár perc múlva újra kinyitom a szemem. Esetleg erőt gyűjtök, és kinyúlok az ébresztőóráért, bekapcsolom rajta a világítást, és látom, hogy hat óra tizennyolc, nem érdemes erőlködni a visszaalvással.
Úgy tűnik, hónapok óta ősz van, és mindig az lesz, hónapok óta lábadozom, és örökké tart. Pedig, ahogy a közhely mondja, csak a változás örök. Félrehúzom a függönyt, közel kell hajolnom az ablakhoz, hogy lássam a kinti homályban, milyen az idő ma, jelentkeznek-e újabb sárga levelek a meggyfán, és kései virágok a rózsabokrokon.
Téglaszínű, fodros, vidám szirmok, valaki egyszer akkora örömmel nemesítette ezt a rózsát, hogy azóta is minden bokor összes levele, szirma, sőt, tövise életerőt sugároz. Napindító rutinom, mely mindig segít, most is átlendít a reggeli zökkenőkön és fájdalmakon. Első utam a konyhába vezet, teavizet teszek fel, aztán a fürdőszobában időzöm, és már hallom, ahogy gyöngyözve forr a víz, az oxigénmolekulák élénk tánca a fogkefeszár motorján át is hallható, a konyhába sietek, tea szegfűszeggel, elkészül, forró és illatos.
Amíg hűl, a telefonomon megnézem az e-maileket. Új szokásom ez, mióta lábadozom, ágyba hozom a postafiókomat. Kevesen keresnek, mert általában csak munka miatt kíváncsiak rám, most pedig betegszabadságon vagyok. Egy reklámot nyitok meg, lekvárosház már a karácsonyi csomagjait ajánlja. Öko őszibaracklekvár rozépezsgővel, birsalmalekvár berkenyével, almás rétes lekvár, jeges fenyő zöldtea-keverék, farmerkötény piros zsebbel, szakácskönyv, feketecseresznye-lekvár kávéval és meggyel, gyümölcsös mazsolaszemek, melyek színpompás cukorgolyóknak látszanak, teakeverékek és bögrék. Karácsonyi bögre arany fenyőfákkal, legalább megfogható, nem úgy, mint a „piros koktélparadicsom tengervízben” nevű tétel. A diótörő – valami rugós fa szerkezet, biztos praktikus – már most elfogyott, de bögre van még bőven, ugyanolyan fenyőfás, csak ezüstben, minden csupa nemesfém. Nem kellene-e nekem is a karácsonyi ajándékok beszerzésével serénykednem? Bögre kapható még lajháros, lámás, macskás, tündérlányos, meg egy, ami Valentin-napról maradhatott, „Tiéd vagyok bögreszett”, kék-rózsaszín felosztásban.
Felpillantok a telefonomból, szinte világosodik, magamhoz veszem a teám, ami már ihatóra hűlt, a bögre tapintása meleg.
Jó.
Egyszerű, fehér porceláncsésze. A tea felét megiszom, aztán visszatérek a webshopba, hogy vessek egy pillantást a lajháros-lámás vonalra. Amikor még érdekelt, hogy saját, egyedi bögrém legyen, még nem divatozott a lajháros. Most sem lesz lajhárosom, az állat fejére dús virágkoszorút festettek, van helyette tizenkét bécsi bögre a gasztronagykerből. Nem az olcsósága miatt, hanem azért, mert a formáját szeretem. Olcsó is, de az véletlen. Ha még olcsóbbat akarnék, a svéd bútormaffia áruházában fele ennyiért is kapnék. De annak a bögrének kicsi az űrtartalma, és a formája sem kézhez álló. Legalábbis nem az én kezemhez áll. Hát mégis maradt valami a bögreidentitásomból, és amíg ezen szemlélődtem, kivilágosodott, átnézem a meggyfa összevissza koronáját, így, öregen és kuszán kaptam a telekkel együtt. Keresem, a verebek előjöttek-e már fészkükből, melyet az oromfalra raktak. Általában vidáman bandáznak a közeli meggyfán, ez az ő Párizsuk.
Ha most nem lábadoznék, már lezuhanyoztam volna, és azon gondolkodnék, süssek-e süteményt hétvégére. De így minden lassan halad, a gondolataim is, melyek egyelőre a webshop lekvárjainál ragadtak le, majd elkalandoztak oda, hogy egyszer akartam rózsalekvárt készíteni, de azóta sem főztem semmilyen lekvárt, nemhogy rózsát.
Idén várom a karácsonyt, mert akkor telik le a felépülési idő. Persze az is jó, amikor megkapom a kis csomagokat a testvéreimtől, unokahúgomtól, unokaöcséimtől, rajtuk aranybetűkkel a nevem: Vivien, és egy szív vagy karácsonyfa, arany, ezüst, vagy bronz filctollal. Legjobban csokit és teát szeretek kapni, tavaly egy bögrét is kaptam, tisztelettel veszem elő minden nap a délutáni teához, öcsém ajándéka. Meghatódtam, hogy öcsém, akire mindig kicsiként gondolok, mert annyival fiatalabb nálam, hogy a gyerekem is lehetne, a fizetését arra költi, hogy bögrét vegyen nekem ajándékba, meg teát, hogy legyen belevaló is.
Évek óta nem volt idő lekvárt befőzni. Most idő lenne a betegszabadság alatt, csak ideje nincs, hiszen nincs már gyümölcs, meg erőm nincs, hiszen ezért nem dolgozom. De van még lekvár régi eltevésekből, megsüthetném régi karácsonyok lekváros linzerjét, vagy nagymamám baracklekváros piskótáját.
A konyhában a reggeli nap aranyözöne fogad, támaszkodom a spájz ajtajában, keresem, honnan lehetne a legkisebb erőfeszítéssel lekvárt előszedni, ez a sütés elviszi az egész mai napot, olyan lassan megy minden. Kétféle lekvárt is találok, sárgabarack mindkettő, ebből a kertből. Az egyikhez a gyümölcsöt együtt szedtük egy ismerősömmel és a lányaival, aztán eltette lekvárnak felesben. A másik évben már egyedül szedtem a barackot, az emberek bezárkóztak, Covid volt közben, de azért találtam valakit arra, hogy befőzze, nádcukorral, finom, melengető, édes. Aztán előjött egy kis üveg gyömbéres őszibaracklekvár, egy régi albérlet kertjéből, ezt megsiratom, és készítek még egy teát. Mivel sok egyforma bögrém van, ihatok megint a kedvencemből.
A sárgabaracklekvárból is van bőven, az utóbbi időben az étvágyam csekély, nem vágytam süteményekre. Lehetőségem sem volt vágyni semmire, az évek óta tartó kényszerpályák most kényszerpihenőben értek véget, és ebben a kényszervárakozásban, hogy mit hoz a karácsony.
Egyszer számba veszem, milyen vágyakat tápláltam gyerekkoromtól kezdve. Első ráérzésre: csupa olyat, mely az elsődleges létfenntartással, az életfeltételekkel kapcsolatos. Talán ezen felül a fazekasság az, amit mindig ki akartam próbálni, hogy megalkothassam a saját csészémet.
Most, ha lenne lehetőségem bármire vágyni, az lenne, hogy magam csinálhassak lekvárt, de az idő fogy. Könnyen lehet, hogy több a lekvár a polcomon, mint amennyi karácsony vár még rám.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.