Változó, hogy jól alszom-e vagy rosszul, változatos, miként alszom rosszul. Ha például úgy, hogy reggel korán ébredek, az mégis részben jó: nézhetem a napfelkeltét, ahogy ma is. Arra szoktam ébredni, hogy valami fáj. Kinézek az ablak felé, ahogy ma is, vajon hány óra lehet. Bent még sötét, de kint dereng-e már a kert sarka, bent halványul-e az éjjeli lámpám fénye, mire pár perc múlva újra kinyitom a szemem. Esetleg erőt gyűjtök, és kinyúlok az ébresztőóráért, bekapcsolom rajta a világítást, és látom, hogy hat óra tizennyolc, nem érdemes erőlködni a visszaalvással.
Úgy tűnik, hónapok óta ősz van, és mindig az lesz, hónapok óta lábadozom, és örökké tart. Pedig, ahogy a közhely mondja, csak a változás örök. Félrehúzom a függönyt, közel kell hajolnom az ablakhoz, hogy lássam a kinti homályban, milyen az idő ma, jelentkeznek-e újabb sárga levelek a meggyfán, és kései virágok a rózsabokrokon.
Téglaszínű, fodros, vidám szirmok, valaki egyszer akkora örömmel nemesítette ezt a rózsát, hogy azóta is minden bokor összes levele, szirma, sőt, tövise életerőt sugároz. Napindító rutinom, mely mindig segít, most is átlendít a reggeli zökkenőkön és fájdalmakon. Első utam a konyhába vezet, teavizet teszek fel, aztán a fürdőszobában időzöm, és már hallom, ahogy gyöngyözve forr a víz, az oxigénmolekulák élénk tánca a fogkefeszár motorján át is hallható, a konyhába sietek, tea szegfűszeggel, elkészül, forró és illatos.
Amíg hűl, a telefonomon megnézem az e-maileket. Új szokásom ez, mióta lábadozom, ágyba hozom a postafiókomat. Kevesen keresnek, mert általában csak munka miatt kíváncsiak rám, most pedig betegszabadságon vagyok. Egy reklámot nyitok meg, lekvárosház már a karácsonyi csomagjait ajánlja. Öko őszibaracklekvár rozépezsgővel, birsalmalekvár berkenyével, almás rétes lekvár, jeges fenyő zöldtea-keverék, farmerkötény piros zsebbel, szakácskönyv, feketecseresznye-lekvár kávéval és meggyel, gyümölcsös mazsolaszemek, melyek színpompás cukorgolyóknak látszanak, teakeverékek és bögrék. Karácsonyi bögre arany fenyőfákkal, legalább megfogható, nem úgy, mint a „piros koktélparadicsom tengervízben” nevű tétel. A diótörő – valami rugós fa szerkezet, biztos praktikus – már most elfogyott, de bögre van még bőven, ugyanolyan fenyőfás, csak ezüstben, minden csupa nemesfém. Nem kellene-e nekem is a karácsonyi ajándékok beszerzésével serénykednem? Bögre kapható még lajháros, lámás, macskás, tündérlányos, meg egy, ami Valentin-napról maradhatott, „Tiéd vagyok bögreszett”, kék-rózsaszín felosztásban.
Felpillantok a telefonomból, szinte világosodik, magamhoz veszem a teám, ami már ihatóra hűlt, a bögre tapintása meleg.
Jó.
Egyszerű, fehér porceláncsésze. A tea felét megiszom, aztán visszatérek a webshopba, hogy vessek egy pillantást a lajháros-lámás vonalra. Amikor még érdekelt, hogy saját, egyedi bögrém legyen, még nem divatozott a lajháros. Most sem lesz lajhárosom, az állat fejére dús virágkoszorút festettek, van helyette tizenkét bécsi bögre a gasztronagykerből. Nem az olcsósága miatt, hanem azért, mert a formáját szeretem. Olcsó is, de az véletlen. Ha még olcsóbbat akarnék, a svéd bútormaffia áruházában fele ennyiért is kapnék. De annak a bögrének kicsi az űrtartalma, és a formája sem kézhez álló. Legalábbis nem az én kezemhez áll. Hát mégis maradt valami a bögreidentitásomból, és amíg ezen szemlélődtem, kivilágosodott, átnézem a meggyfa összevissza koronáját, így, öregen és kuszán kaptam a telekkel együtt. Keresem, a verebek előjöttek-e már fészkükből, melyet az oromfalra raktak. Általában vidáman bandáznak a közeli meggyfán, ez az ő Párizsuk.
Ha most nem lábadoznék, már lezuhanyoztam volna, és azon gondolkodnék, süssek-e süteményt hétvégére. De így minden lassan halad, a gondolataim is, melyek egyelőre a webshop lekvárjainál ragadtak le, majd elkalandoztak oda, hogy egyszer akartam rózsalekvárt készíteni, de azóta sem főztem semmilyen lekvárt, nemhogy rózsát.
Idén várom a karácsonyt, mert akkor telik le a felépülési idő. Persze az is jó, amikor megkapom a kis csomagokat a testvéreimtől, unokahúgomtól, unokaöcséimtől, rajtuk aranybetűkkel a nevem: Vivien, és egy szív vagy karácsonyfa, arany, ezüst, vagy bronz filctollal. Legjobban csokit és teát szeretek kapni, tavaly egy bögrét is kaptam, tisztelettel veszem elő minden nap a délutáni teához, öcsém ajándéka. Meghatódtam, hogy öcsém, akire mindig kicsiként gondolok, mert annyival fiatalabb nálam, hogy a gyerekem is lehetne, a fizetését arra költi, hogy bögrét vegyen nekem ajándékba, meg teát, hogy legyen belevaló is.
Évek óta nem volt idő lekvárt befőzni. Most idő lenne a betegszabadság alatt, csak ideje nincs, hiszen nincs már gyümölcs, meg erőm nincs, hiszen ezért nem dolgozom. De van még lekvár régi eltevésekből, megsüthetném régi karácsonyok lekváros linzerjét, vagy nagymamám baracklekváros piskótáját.
A konyhában a reggeli nap aranyözöne fogad, támaszkodom a spájz ajtajában, keresem, honnan lehetne a legkisebb erőfeszítéssel lekvárt előszedni, ez a sütés elviszi az egész mai napot, olyan lassan megy minden. Kétféle lekvárt is találok, sárgabarack mindkettő, ebből a kertből. Az egyikhez a gyümölcsöt együtt szedtük egy ismerősömmel és a lányaival, aztán eltette lekvárnak felesben. A másik évben már egyedül szedtem a barackot, az emberek bezárkóztak, Covid volt közben, de azért találtam valakit arra, hogy befőzze, nádcukorral, finom, melengető, édes. Aztán előjött egy kis üveg gyömbéres őszibaracklekvár, egy régi albérlet kertjéből, ezt megsiratom, és készítek még egy teát. Mivel sok egyforma bögrém van, ihatok megint a kedvencemből.
A sárgabaracklekvárból is van bőven, az utóbbi időben az étvágyam csekély, nem vágytam süteményekre. Lehetőségem sem volt vágyni semmire, az évek óta tartó kényszerpályák most kényszerpihenőben értek véget, és ebben a kényszervárakozásban, hogy mit hoz a karácsony.
Egyszer számba veszem, milyen vágyakat tápláltam gyerekkoromtól kezdve. Első ráérzésre: csupa olyat, mely az elsődleges létfenntartással, az életfeltételekkel kapcsolatos. Talán ezen felül a fazekasság az, amit mindig ki akartam próbálni, hogy megalkothassam a saját csészémet.
Most, ha lenne lehetőségem bármire vágyni, az lenne, hogy magam csinálhassak lekvárt, de az idő fogy. Könnyen lehet, hogy több a lekvár a polcomon, mint amennyi karácsony vár még rám.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.