Smid Róbert: A nagy kritikavita I. rész

Az úgynevezett nagy kritikavita 1995–1996-ban játszódott le az irodalomtudományban és a kortárs irodalmi életben. Két rendezvény szolgáltatott ennek nyilvános színtért, a XXV. Debreceni irodalmi napok és a III. József Attila Kör tanulmányi napok Pécsett. Előbbi előadásainak szerkesztett változata az Alföld 1996/2., az utóbbinak pedig a Jelenkor 1996/1. számában jelent meg. A vita folytatódott a Jelenkor 1996/3–4. számában, illetve az ÉS, a Népszabadság és a Magyar Hírlap hasábjain.

A nagy kritikavita középpontjában az „impresszionista” és a „tudományos” szövegértelmezés ellentéteinek megvitatása állt, a célja pedig egy követendő, többé-kevésbé egységes, de mindenképp konszenzuális kritikaírási gyakorlat kimunkálása lett volna. Az impresszionista kritikaírás az egyéni ízlést, az olvasás élményszerűségét helyezi a középpontba, amely a tudományos kritika képviselői szerint a túlcsorduló szubjektivitással jár együtt, emellett pedig lemond a fogalmi nyelvről. A tudományos kritika ugyanakkor a megértés műveleteinek láthatóvá tételével és a megértés feltételeinek feltárásával foglalatoskodik, amit viszont az impresszionisták szövegidegennek, szcientistának bélyegeztek, valamint úgy vélték, hogy az effajta olvasásmód túlzottan kiszolgáltatott az elméleti irányváltásoknak.

Természetesen egyáltalán nem előzmény nélkül történt meg éppen 1995-ben a két tábor összecsapása, ugyanis egy évvel korábban két olyan könyv is napvilágot látott, amelyekben már előzetesen körvonalazódtak a kortárs kritika egymással antagonisztikus ellentétben álló beszédmódjai. Az egyik Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetének a második kiadása (A magyar irodalom története 1945–1991), a másik a Károlyi Csaba által szerkesztett tanulmánygyűjtemény a legújabb magyar irodalomról (Csipesszel a lángot). Ennélfogva nem meglepő, ha Veres András úgy kezdte debreceni felszólalását, hogy „ez a paradigmavita tétre megy”.

Bár Kálmán C. György akkor egyértelműen kijelölte a szemben álló csoportokat, a tudományos kritika égisze alatt maga mellé sorolva Verest, Radnóti Sándort és Kulcsár Szabót, utóbbi talán a többieknél nagyobb kompromisszumkészséget mutatott a „virágozzék minden virág” elvének hangoztatásával. Ács Margit, aki a Debreceni irodalmi napok előadói között is szerepelt, egy néhány évvel ezelőtti visszaemlékezésében elismeri, hogy Kulcsár Szabó kilógott abból a csapatból, amely „egy mű társadalmi […] elhelyezkedésének” kérdéseit is kiemelten fontosnak tartotta. Ács véleménye szerint azonban e kényszerfrigyet az motiválhatta, hogy a szintén jelenlévő „régi” irodalomkritika képviselőivel, tehát Lengyel Balázzsal, Domokos Mátyással és Balassa Péterrel szemben egységesen akartak fellépni az „új” kritika hívei. A harmadik csoportnak tekinthető debreceni irodalmárokat, Görömbei Andrást, Imre Lászlót és Márkus Bélát viszont nem hívták meg a tanácskozásra.

Az irodalmi napokon lefolytatott vita, amellett, hogy – mint arra Csehy Zoltán felhívta a figyelmet – a pártállami irodalomtudomány bukásával az új elméletek szabad áramlása keltette euforikus környezetben játszódott le, nem kevés irodalompolitikai törekvéssel is telítődött. Ha akkor többen hittek is a „virágozzék minden virág elvében”, a későbbiekben nem alakultak tömegével irodalomelméleti tanszékek az egyetemeken, ahogy különböző teoretikus profilú kuratóriumok sem jöttek létre. Bár a Debreceni irodalmi napok deklarált célja lett volna a jelenlévők nemzetközi tapasztalataira építve kijelölni a magyar irodalomtudomány előtt álló utat Aczél György, illetve Király István, Szabolcsi Miklós és Pándi Pál halálát követően – de legalábbis felvázolni lehetséges útirányokat –, nemcsak hogy nem egységesült utána a kortárs akadémiai közeg, hanem bizonyos mértékig a nagy kritikavita debreceni csatatere tekinthető a ma is meglévő elméleti frontvonalak eredeteként.

A JAK pécsi rendezvénye látszólag kisebb téteket mozgatott, hiszen a legfiatalabb irodalmárnemzedék tagjai között történtek a pengeváltások, azonban az irodalomolvasás tekintetében ismét felszínre került – és ha lehet, a debreceni tanácskozásnál még hangsúlyosabban kiéleződött – az impresszionista és a tudományos kritika összeférhetetlensége. A JAK tanulmányi napokon nagy vihart kavart Bónus Tibor előadása, amelyben Garaczi László Nincs alvás című kötetét a szövegirodalom és a nyelvjátékok eminens terepének tekintette – később meg is jelent a Garaczi-monográfiája a Kalligram Kiadó Tegnap és ma sorozatában. Bónus merész fellépésével nemcsak azt állította, hogy a kötetről addig született valamennyi kritika fércmunka, de egyenesen amellett érvelt, hogy azok szerzői teljesen félreértik a kritikai olvasás feladatát, ezért olyan értelmezéskoncepcióval dolgoznak, amely elzárja őket a szöveg egyáltalában vett megolvashatóságától. A rendezvény egy másik előadásában Takáts József viszont éppen a Bónus által felvázolt interpretációelmélet hasznát kérdőjelezte meg a kortárs irodalom olvasásában, és a kritikus feladatát inkább a szerkesztőjével rokonította. Kulcsár-Szabó Zoltán, aki utólag reagált a két előadásra, megpróbálkozott az álláspontok összeegyeztetésével éppen a kritika szó jelentésmezejének tágasságára és a kritika funkcióinak alakíthatóságára építve: „A teória […] az irodalomról való beszéd tudományos változataiban, de legalábbis ezeknek a diskurzusában szokott megnyilatkozni, nem utolsósorban éppen a kritika (akár mint „praxis”) teóriájaként. Ezek szerint a teória – bár „metakritikai" vonásai miatt bizonyos szempontból felette áll – igazából „másodlagos" pozícióba kényszerül a kritikához képest. Kritika lehet teória nélkül is, viszont ha »criticism« nem létezne, nem volna értelme teóriákkal foglalkozni.. Kulcsár-Szabó szerint a vitának így inkább arról kellene folynia, mit gondolunk saját olvasásmódunk előfeltételeiről, illetve hogyan tehető az értelmezési keret anélkül világossá, hogy az a szöveg(olvasat) rovására menne, sőt inkább megtámogatná azt.