Smid Róbert: Az irodalomelmélet ma

Az irodalomelmélet a születésekor leginkább az irodalmiság kérdésére koncentrált, ma viszont azt látjuk, hogy leginkább ez a kérdés szorult a háttérbe. Ehelyett az irodalomra kommunikációs médiumként tekintünk, akár annak technológiai feltételeit állítjuk a vizsgálódásunk középpontjába, akár afelől közelítünk a szöveghez, hogy az mely társadalmi csoportoknak ad hangot, illetve azokat miként reprezentálja. Az ezredforduló után az irodalom olyan beszédmódként tételeződik, amely egyszerre szolgál más diskurzusok lenyomataként és ami felől megérthetők, megnyithatók vagy tetten érhetők társadalmi, gazdasági, tudományos stb. folyamatok. Az irodalmat tehát mint a tudás egy különleges diskurzusának tekintjük, és Michel Foucault (1926–1984) francia filozófust követve elfogadjuk, hogy nem az ember uralja a nyelvet, hanem fordítva, illetve hogy a szubjektum csak különböző intézményrendszereknek kiszolgáltatottan létezhet. Alapvetően három nagy elméleti trendet azonosíthatunk ezzel összhangban az elmúlt két évtizedben: a kritikai elméletet, a médiaelméletet és a biopoétikát.

A kritikai elmélet a posztstrukturalizmus és a dekonstrukció örököseként több különböző irányzatot is magában foglal, de alapvetően egyesíti magában az irodalmi művekben a társadalom reprezentációjának vizsgálatát a társadalmi cselekvésre felhívással – itt világossá válhat, hogy van egy jó nagy adag marxista ihletettség is ebben a típusú értelmezési irányban. A kritikai elmélet úgy értve is kritikai, hogy a gyanú hermeneutikája szerint működik, vagyis nem pusztán arra koncentrál, hogy a szöveg mit mond, hanem arra is, hogy ezzel mit leplez el. Gyakran olyan szélsőségesen relativista irányokkal is találkozunk ebből kifolyólag, amelyek szerint minden pusztán társadalmi konstrukció, a nemtől a bőrszínen keresztül a szexuális orientációig, miközben a kritikai elméletek alá sorolható, a társadalmi nemmel (gender), etnikummal, a posztkoloniális állapottal vagy a szexuális kisebbségekkel foglalkozó vizsgálódások többsége alapvetően inkább azt keresi az irodalmi szövegben, hogy ezekről a különböző korokban miként beszéltek, illetve hogyan határozták meg szerepüket, létmódjukat az egyes kultúrákban. Ez a némileg visszafogottabb irány azt kívánja megmutatni, hogy az uralkodó normának tekintett érték- és nézetegyüttesek maguk is előállítottak, egyfajta, bár többségi diskurzust képviselnek.

A médiaelméleti megközelítés azt próbálja kimutatni, miként gyakorolnak a technikai eszközök hatást az emberi szellemre, hogyan írható fel felőlük új történelmi viszonylatokban az ember, valamint az irodalmi művek hogyan reflektálnak saját írástechnológiáikra, a többi médiumhoz képesti helyzetükre. Amikor a médiaelmélet mediális a priorikról beszél, akkor olyan előfeltételeket tár fel a művekkel kapcsolatban, mint hogy a német romantikus költészetben hogyan kapcsolódik össze az anyanyelv-elsajátítás a természetkultusszal, vagy hogy miként változott meg az irodalmi művekben a szörnyek ábrázolásmódja a film médiumának megjelenését követően. A médiaelmélet egyik válfaját alkotja a kultúrtechnika-kutatás, amely egyrészt az irodalmi művekben szereplő gyakorlatokra koncentrál (például a testtel végzett műveletekre az úszástól a vadászatig), másrészt pedig az irodalomtermelés saját gyakorlataira, a különböző írás- és terjesztésmódokra. A főleg digitális világban zajló irodalomnak – értve ezalatt azt, hogy egyre több az internetes publikáció, de azt is, hogy javarészt szövegszerkesztőkben írják a szerzők a kézirataikat – pedig megjelent a maga filológiája is, a digitális bölcsészet, amely a szövegeket már programok segítségével vizsgálja, azokból szó- és szemantikai térképeket készítve, illetve nagyobb mennyiségű szövegekből álló korpuszokat egymással bizonyos közös elemek révén összekapcsolva.

A biopoétika szóban megbújó ógörög bíos szó a politikailag elismert, intézményesített életet jelenti, szemben a zoéval mint puszta, törvényen kívüli élettel – ez utóbbira hozza példaként Giorgio Agamben olasz filozófus a koncentrációs táborok lakóit vagy a menekülteket. Bár a biopoétika egy viszonylag új értelmezési irány, maga a téma, az élet különböző kontextusai és megjelenési formái az irodalomban, egyáltalán nem új keletű. Ami miatt itthon is gyors népszerűségre tett szert a biopoétika mint kutatási téma, annak oka, hogy egyrészt a kortárs magyar irodalom utóbbi két évtizedének meghatározó folyamatait segít megérteni, másrészt pedig a klasszikusokat is új fénytörésbe helyezi. Előbbiek közé tartozik például a testről szóló művek megszaporodása a 2010-es években – Takács Zsuzsa A test imádása: India és Borbély Szilárd A testhez című kötetétől kezdve –, illetve az ökológiai válságra irányuló figyelem miatt a természetet a középpontba állító könyvek nagy száma – Korpa Tamás Lombhullásról egy júliusi tölggyeljétől Sirokai Mátyás Lomboldalán át Lanczkor Gábor Sarjerdőjéig. (Ezért is vannak, akik a természethez való viszonyunkat vizsgáló ökokritikát a biopoétika részének tekintik, hiszen az is különböző életmódok interakciójával foglalkozik.) Utóbbiak, tehát a klasszikusok újraértése közé tartozik például az ember és az állat közötti különbség vizsgálata Odüsszeusz disznóvá változott társaitól az állatmesékig.

Van még egy olyan irányzat, amely manapság igen népszerű, és amit igazság szerint a fentiek közül mindhárom trendhez oda lehetne sorolni: ez a poszthumanizmus. Ez az értelmezési irány nem pusztán az ember utánira vagy az emberen túlira, az azon kívüli létezőkre kíváncsi úgy, hogy azokat nem rendeli alá egy emberközpontú nézőpontnak, hanem arra is, hogy mi az az emberben, ami nem emberi. Nyilvánvaló, hogy a kritikaielmélet-féle poszthumanizmus egy újfajta, etnikailag, nemileg, szexuálisan stb. hibrid emberképpel állhat elő – mint ahogy azt a Kaliforniai Egyetem nyugalmazott professzora, Donna Haraway már megtette 1985-ös Kiborg kiáltvány című írásával –, a médiaelmélet pedig olyan értelemben poszthumán, hogy a technológia felől kérdezi az emberiként azonosítható diszkurzív elemek együttesét. A biopoétika szintén poszthumán tud lenni, amennyiben a genetikai kód felfedezésétől kezdve az életfogalmunk radikálisan megváltozott: egyrészt ott van annak lehetősége, hogy az ember mégiscsak mechanikus, irányítható és átalakítható lénynek bizonyul, ha eleve kódolt organizmus; másrészt viszont az attól való félelem is növekszik, hogy a génmanipulációk eredménye mégsem annyira kiszámítható, így nem tudhatjuk, hogy mit szabadítunk kísérleteinkkel a világra.