Smid Róbert: Ismeretlen ismerős: a szereplíra

Az előző kisesszében amellett érveltem, hogy a líra elsősorban nem érzelemkifejezés, főleg nem egy alkotó pszichéjének közvetlen lenyomata. Ebben az írásban pedig a költészetnek azt a részét szeretném felmutatni, amelyik kifejezetten a mássá válásra, az idegen hanggal való játékra épít.

Már a modern magyar lírának is az egyik jellemző szeletét alkották azok a versek, amelyekben a költő egy bizonyos pózt vett magára, az általa megalkotott beszélő pedig jól felismerhetően egy jellegzetes karakter hangján szólalt meg. Gondolhatunk itt Ady magyar messiás attitűdjére – amit később a pályakezdő Térey János is elsajátított, majd természetes arroganciába fordított –, Faludy György Villon-átirataira (első kiadás 1937-ben!), de akár Karinthy paródiáira is. Utóbbiak nemcsak az akkor már kanonizált szerzők beszédmódját idézték meg, de maguk is kanonizáló, sőt népszerűsítő hatással bírtak. Ugyanis számos XX. század eleji szerző művét az olvasóközönség először ezekből a kifigurázásokból ismerte meg. Mindenesetre nem véletlen, hogy éppen abban a modernségben hódított teret magának a szereplíra, amelynek alaptapasztalata a megkésettség és a hagyománnyal való szembenézés elodázhatatlansága volt. A modernségre alapozva a hagyomány újra-, át- és szétírását végrehajtó posztmodernben pedig valóságos dömpingjével szembesülünk ennek a beszédmódnak.

A kortárs magyar irodalomban a szereplíra origójának tekinthetjük a Psychét (1972), amellyel Weöres Sándor Ungvárnémeti Tóth László párjának, egy fiktív költőnőnek az életművét alkotta meg. A valós és a fiktív szerző kapcsolata a műben mindazonáltal túlmutat azon, hogy előbbi az utóbbit imitálja; a köztük lévő viszony kölcsönös, végső soron egymás álarcát öltik magukra. Psyché ötvözi a népdalok regiszterét az egyházi énekekével, a latinizmusokat és germanizmusokat a cigány dalok nyers nyelvével, az antik formákat pedig a magyaros verseléssel, tehát ugyanúgy lebontja az irodalomtörténet hagyományos szembeállításait, mint tette azt Weöres. Ezt a kétirányú szerepjátszást folytatta többek közt Kovács András Ferenc a Jack Cole daloskönyvében (1996) és a Kavafisz-átírásokat tartalmazó Hazatérés Hellászból című kötetében (2006). Sőt, Parti Nagy Lajos is, amikor a Weöresre vagy Szabó Lőrincre jellemző formákat úgy írta meg sajátként a Grafitneszben (2003), hogy azok a versek témájává váltak; ezzel viszont nem parodizálta, hanem a szerzőkhöz és műveikhez szóló hommage-okként szerepeltette őket. A Parti Nagyról szóló monográfiájában (2006) Németh Zoltán megállapítja, hogy az ilyesfajta szövegátírás háromféle eredménnyel zárulhat: vagy paródiát kapunk, vagyis a túlzás révén a szerző kiforgatja az eredeti mű mondanivalóját és/vagy stílusát, vagy travesztiát, vagyis más kontextusba helyezi az eredeti szöveget (például kortárs szóhasználatúvá ír át egy klasszikust), vagy pedig pastiche-t, amikor a stílus megőrzésével az eredeti művétől eltérő témát dolgoz fel. Ezek speciális esete lehet a hiányzó életmű megírása, mint a Psyché, vagy az életmű „hiányzó” részének megalkotása. Ez utóbbira szintén Parti Nagynál látunk példát, amikor az idős József Attila Aczél György könyvtárából előkerült szövegeit készíti el.

A 90-es években indult Előretolt Helyőrség csoportosulás számára a szerepversek kiemelt jelentőséggel bírtak a fentebb említett szerzők addigi életművére építve. Orbán János Dénes Hümériádája (1995) Rejtő Jenő Az előretolt helyőrség regényének (1939) egyik hősét, Troppauer Hümért állította középpontba. Bár a regényből kiderül, hogy Hümér maga is költő, verseinek csak címeit, illetve töredékeit találjuk meg Rejtőnél. OJD ezeket felhasználva egyszerre közli Hümér életművét és írja újra karakterét a modern magyar líra ismert verseinek segítségével. Nála is gyakori, hogy a forrásul szolgáló mű eredeti hangzós szerkezetét az átírt vers felerősíti, esetleg átalakítja, például verselését ütemhangsúlyosból időmértékessé vagy bimetrikussá változtatja. OJD ekkori költészetének azonban ennél nagyobb a hozadéka: a szereplíra működésére, alapvető kérdéseire is reflektálnak a versek, nevezetesen arra, hogy ki kinek az epigonja. OJD lenne Rejtőé, Hümér a magyar költészeté? Hümér tolmácsolja OJD poétikáját vagy OJD ír olyan költészetet, amely Hümérnek szolgálna hommage-ul? A szerepversnek ez az önmagára fordulása jelenik meg másfajta kontextusban Borbély Szilárd Nárcisz-verseiben (Halotti pompa, 2004), amelyek a költészeti hagyományban való saját hang megtalálásának kérdését és az alkotói körülmények mitikus keretben történő feldolgozásának lehetőségeit járják körül. De idesorolható Marno János Nárcisz készül (2007) és A semmi esélye (2010) című kötete is, amelyekben Nárcisz a beszélő tüköralakzatává válik: visszhangozza annak kijelentéseit, saját mítoszába fordítja annak megszólalásait, sőt, maga is kap egy tükörképet, a visszafelé is ugyanúgy olvasható Anna figurájában. A pályakezdő költőknél pedig a szereplírához fordulásnak már maga a színre vitele vált témává: erre remek példa Polgár Kristóf Hamlet retúrja (2019), amelyben Hamlettől Faustig ismert drámaszereplők nevében szólal meg a kötet beszélője, összegezve fiatalkorának élettapasztalatait és mérlegelve a hagyomány által felkínált szereplehetőségeket.

Érdekes azt is megfigyelni, hogy ma a szereplíra két irányban bizonyult folytathatónak a helyőrségeseknél. Az egyik utat Farkas-Wellmann Endre költészete jelzi, aki Néró (A római disznó monológja, 2017) vagy Hannibal Lecter (Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz, 2021) hangjának keresztül gyakorol kultúra- és társadalomkritikát. Márpedig a kortárs viszonyok közt a szellemet maga alá gyűrő anyagiságnak kevés hitelesebb bírálója lehet, mint egy agyakat evő popkulturális ikon, akinek lázadása érthető a „hús lázadása[ként] a tárgyak ellen”, és kimondja azt, hogy az állati sorba züllött ember elfogyasztása szimpla húsevés. A másik úttal László Noémi Műrepülés és Farkas-Wellmann Éva Magaddá rendeződni című 2020-as köteteiben találkozunk, amikor azok megszólalói szembesülnek az olyan kérdésekkel, hogy a líra által biztosított szerepjátszás mennyire segíti az önmegértést, vagy mennyire tét nélküli játék mindig valaki másnak a stílusában megszólalni?

A születő magyar irodalomban a szereplírai hagyomány két markáns módon érvényesül. Az egyik a Kosztolányi Esti Kornéljára emlékeztető alteregógyártás, ide tartozik például Regős Mátyás Patyik Fedonja (Patyik Fedon élete, 2019) vagy Falusi Márton Zuglischer Manója (Kiöltözünk és bemosakszunk, 2020). A másik eredetét Térey költészetében jelölhetjük ki, akinek az olyan visszatérő figurái, mint a fiatal hadnagy vagy az ifjú menedzser, arra adtak lehetőséget, hogy a versekbe egy-egy jellegzetes regisztert lehessen beemelni; például a világháborús tiszti beszédmódot vagy a vállalati kultúra nyelvi fordulatait. Ehhez a vonalhoz tartozik Babiczky Tibor Szapphó-paradigmája (2021), amely az ókori költőnő és a kortárs költő, az antik és a magyar hagyomány közötti dialógusként olvastatja magát. Van, amikor Babiczky beépít szószerkezeteket a saját versbe, és van, amikor továbbír, kiegészít egy-egy töredéket, sőt néha Szapphó hangján ír újra egy ismert József Attila-sort. Egy másfajta összefüggésben szinten idesorolható Terék Anna Halott nők című kötete (2017), amely azon túl, hogy a balkáni háború emléknyomait is magán viseli – akárcsak Tóbiás Krisztiántól A Mikulás rakétája (2020) –, egyszersmind arra a tapasztalatra is reflektál több női megszólalójával, hogy még életünkben beállhat a halál állapota. A legutóbbi izgalmas kísérletet a szereplíra újraértésére Sirokai Mátyás szolgáltatta Hangszerek egy távoli kézben című kötetével (2023). Annak valamennyi verse Bartók Imre Virágba borult világvége regénytrilógiájának soraiból áll, melyek eleve gyakorta vendégszövegek, tartalmi idézetek voltak költőktől (Rilke, Hölderlin) és filozófusoktól (Heidegger, Sartre). Sirokai új kötete ezzel tudatosítja: a szereplíra alapjaként szolgáló minden továbbírás és újraírás bizonyítéka annak, hogy a költészettel, az abban megnyilatkozó hanggal lehetetlen a maga közvetlenségében találkoznunk.