Kétségtelen, hogy a szórakozás sokáig első számú médiumának számító irodalom komoly kihívókat kapott az ezredforduló után a számtalan kábelcsatorna és a DVD-, illetve Blu-Ray-lemezek diadalmenetének köszönhetően, majd később a streamingszolgáltatások gombamód elszaporodásával, illetve az okoseszközöknek ezzel való lépéstartásának köszönhetően. Mindez oda vezetett, hogy a tömegközlekedésen vagy a strandon a könyv helyett telefont látunk az emberek kezében, amelyeken filmet vagy sorozatokat néznek. Bár Friedrich Kittler (1943–2011) német irodalom- és médiatudós egyik alapvetése az, hogy a magasirodalom legfőbb ismérve a megfilmesíthetetlenség – amit visszaigazol, hogy jelentős regényekből, Thomas Pynchon Súlyszivárványától Bodor Ádám Sinistra körzetéig aligha készültek adaptációk –, úgy tűnik, hogy az igény is egyre csökken azon esztétikai tapasztalat és élményiség iránt, amelyet az irodalmi művek olvasása képes nyújtani.
Annak, hogy az irodalom alulmaradni látszik a médiumok versenyében, egyik oka lehet, hogy visszatért a nagy narratívák iránti vágyunk, amelyre a magasirodalom viszont kevésbé reagált: itthon most kezd egyeduralkodóvá válni az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban már a ’90-es években elterjedt, úgynevezett hisztérikus realizmus. Az ide sorolható regények látszólag hétköznapi szereplőkkel dolgoznak, ám annyi cselekményszálat sűrítenek magukba, hogy az valószerűtlenné teszi őket, ráadásul mindegyik történetet egyenrangúként kezelik, így az olvasó nemcsak hogy nagy valószínűséggel elveszti a fonalat, hanem a katarzisélménytől is megfosztatik a gyakorta részleges és következetlen regényzárlat miatt. Ezzel szemben a felpörgő sorozat- és videójáték-gyártás (ez utóbbi esetében végre magyar nyelven is megkezdődött a kutatás, amelyről a Tiszatáj folyóirat szeptemberi számának tanulmányai adnak számot) egyre koncentráltabb narratívákkal dolgozik, egy-egy kiemelt cselekményszálnak és szereplőnek a kidolgozására pedig elég játékidőt szánnak. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a mai olvasók jelentékeny többsége azokhoz a lektűrökhöz és ponyvákhoz fordul, amelyek a hagyományos történetmesélést még úgy-ahogy életben tartják, és legtöbbször a hétköznapi élettől eltérő fikciós világba repítik az olvasót.
Márpedig az irodalom vonzerejét még mindig az jelentené, hogy képes az idegenséget megtapasztalhatóvá tenni: például Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiájában egy izlandi halász életébe kapunk betekintést, míg Michael Chabon Kavalier és Clay bámulatos kalandjai című regénye a náci haláltáborok elől Európából az Egyesült Államokba menekült képregényrajzolóéba. Az irodalmi művek ekképpen a képzelőerő intenzív működését igénylik, amelyet ugyanakkor nagyobb fokú immerziós élménnyel hálálnak is meg. Ez még az olyan műveknél is érvényesül, mint Karl Ove Knausgård Harcom című hexalógiája, amely egy jóléti társadalomban szocializálódott heteroszexuális fehér férfi életét mutatja be, ugyanis a szöveg tisztában van a saját hétköznapiságával és érdektelenségével, ezért is tud elidegenítőleg hatni az olvasó számára.
Han Bjong-Csol koreai származású, Svájcban élő filozófus is több könyvében, például a Transzparenciatársadalom és a Pszichopolitika címűben felhívja a figyelmet arra, hogy az irodalom egyfajta ellenállási forma lehet az ugyanaz esztétikájával szemben, amely mindig az aktuális elvárások kielégítésére apellál. Ezért hordoz veszélyt a mostanában igencsak elterjedt azonosulásos olvasás, amely összekapcsolódik egyfajta terápiás jelleggel: a saját hétköznapi élményeinket kívánjuk viszontlátni a művekben, illetve a problémáinkra, traumáinkra várunk megoldást tőlük. Ennek szélsőségesebb megnyilatkozása, amikor „a helyes ideológia” vagy a „fontos társadalmi kérdés” köszön vissza a szövegben, és ezért minősül bizonyos értelmezői csoportok számára jó irodalomnak. Természetesen nem tagadható el az irodalomtól az etikai horizont, azonban ez nem merül ki annyiban, hogy egy hivatalos doktrínát közvetít a szöveg, ebben az esetben ugyanis propagandáról vagy népnemzeti/liberális giccsről beszélnénk. Mint inkább ott mutatkozik meg az etikai funkció, hogy a szöveg viszonyulást vár az olvasótól például az egyes szereplők kapcsán, ahogy erre Martha Nussbaum immár magyarul is olvasható Költői igazságszolgáltatás című könyve Dickens regényeiben rávilágít.
Az irodalom ezért kevésbé abban az értelemben válik ellenállási formává, hogy politikai vagy kultúrkritikai vélemények szócsöveként működik. Hanem abban, hogy az irodalmi mű befogadása olyasfajta elidőzést követel meg, amely szöges ellentétben áll a ránk zúduló töménytelen információ miatt átalakuló olvasói praxisunkkal, vagyis hogy szondázva mintegy néhány perc alatt átrohanjunk a szövegen. Persze az irodalom egyik eminens funkciójának mind a mai napig az számít, hogy fejleszti a szókincsünket és a kifejezésmódunkat. De ahogy arra Kulcsár Szabó Ernő visszatérően emlékeztet minket, ez nem csak az egyén szintjén érvényesül, ugyanis egy nemzet nyelve csak arra képes, amire az irodalma felhatalmazza.
