Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanford Egyetem nyugalmazott, a Jeruzsálemi Egyetem jelenlegi professzorának elmélete szerint az irodalom fogalmának XVIII. századi megszületése arra a helyzetre vezethető vissza, hogy a társadalom normatív képe – tehát hogy milyennek kellene lennie a felvilágosodás eszméi szerint a modernitásban – és annak mindennapi tapasztalata között ellentét feszült. A bölcsészetnek mint tudományágnak a létrehozását eszerint az a cél motiválta, hogy az biztosítsa az irodalomnak mint alapvetően szabadidős tevékenységnek a közvetítő szerepét a normatív kép és a mindennapi tapasztalat között. Amikor az irodalmi szövegek már nem tudták áthidalni a szakadékot, akkor született meg az irodalomelmélet, amely három olyan kardinális kérdésre reflektált, amelyek addig nem foglalkoztatták a bölcsészetet: 1. mi az irodalomtudomány funkciója?; 2. mi az irodalom?; 3. mi a kapcsolat az irodalom története és más történelemformák, például a gazdaság-, a társadalom-, a hadtörténet stb. között?
Természetesen már az ókorban is foglalkoztak az irodalmi művek tanulmányozásával, annak ellenére, hogy az irodalom fogalma nem (úgy) létezett(, ahogy ma). Emlékezetes például, hogy Platón kitiltotta a költőket az államából, mert azok viszonya a saját művészetükhöz (techné) nem tisztázott, Arisztotelész pedig Poétika című művében beszél a jó művek ismérveiről, hogy a katarzis tapasztalata révén a megtisztulás biztonságos terepeiként szolgálnak. Sokáig az irodalmi művekben a poétika és a retorika volt illetékes, előbbi a mimézis, utóbbi pedig a meggyőzés művészeteként, ám a kettő közötti viszony a középkorban fokozatbeli különbségként lett újraértve: a poétika a retorikának mint ékesszólásnak a magasabb rendű párjává vált, amely gyönyörködtette a befogadót. A felvilágosodás pedig lefokozta a retorikát mint olyat, ami pusztán közvetítheti az ész működését, a gondolkodást – így vált el az orációként a rációtól. Manapság viszont az irodalmi művek vizsgálatakor ismét retorika és poétika kettőssége látszik dominálni, ahogy Jonathan Culler, a Cornell Egyetem nyugalmazott professzora – akinek közérthető és nagyon sikeres Irodalomelmélet című könyve végre magyarul is olvasható – meghatározza: míg a retorika az alakzatokkal és azok egymással való kapcsolatával foglalkozik a metaforától (azonosítás) az enallagéig (jelző és jelzett szó elválasztása), addig a poétika azt vizsgálja, miként képesek ezek az alakzatok esztétikai hatásukat érvényesíteni a műben.
Az első irodalomelméleti irányzatnak az orosz formalizmust szoktuk nevezni, mert az kifejezetten az irodalom sajátosságait kutatta a művészetek között, központi kérdése ezért az irodalmi szövegek irodalmisága lett, amelyet elsősorban a nyelvben és a stílusban azonosított. Emiatt persze, egyrészt, a kultúra más területeire is ki kellett terjedjen a formalisták vizsgálódása, hiszen az irodalom osztozik a médiumán, vagyis a nyelven, valamennyi más verbális művészettel és természetesen a művészeten kívüli kommunikációval, a kérvényírástól a hírbemondásig. Másrészt pedig ez az irodalmároknak a nyelvészekkel való együttműködését is szükségszerűvé tette – nem véletlen, hogy a formalista értelmezéseket a nyelvelméleti és -esztétikai irányultságú magyar tudósok gyakorolták, a hangtan területéről Fónagy Iván (1920–2005), a stilisztikából Zolnai Béla (1890–1969), a szemantikáéról pedig az Egyesült Királyságban professzorátust kapó Stephen Ullmann (1914–1976).
Smid Róbert | Az irodalomelmélet ma
Az irodalomelmélet a születésekor leginkább az irodalmiság kérdésére koncentrált, ma viszont azt látjuk, hogy leginkább ez a kérdés szorult a háttérbe. Ehelyett az irodalomra kommunikációs médiumként tekintünk, akár annak technológiai feltételeit állítjuk a vizsgálódásunk középpontjába, akár afelől közelítünk a szöveghez, hogy az mely társadalmi csoportoknak ad hangot, illetve azokat miként reprezentálja. Az ezredforduló után az irodalom olyan beszédmódként tételeződik, amely egyszerre szolgál más diskurzusok lenyomataként és ami felől megérthetők, megnyithatók vagy tetten érhetők társadalmi, gazdasági, tudományos stb. folyamatok.
A francia strukturalizmus a formalizmusra építve folytatta ezt a típusú vizsgálatot, vagyis alapvetően a különféle összefüggések és ellentétek megjelenése érdekelte a művekben, például a múlt és a jövő vagy a fent és a lent szembesítése egy versben. Tehát nem a jelentés- vagy hatásösszefüggésekre, hanem egy-egy mű nyelvi szerveződését meghatározó hangzós vagy lexikális struktúrára koncentrált. Ennek a kritikájaként jelentkezett a posztstrukturalizmus, illetve a dekonstrukció, amely nemcsak azt állította, hogy nincs egy végleges struktúra, amelyre vissza lehet vezetni a szövegeket, hanem több és egymással kapcsolatba lépő, dinamikus szerkezet összjátéka rajzol ki egy-egy szerkezetként azonosítható konstrukciót, de nem építette, hanem éppen hogy lebontotta az ellentétpárokat. Ezzel párhuzamosan jelent meg a recepcióesztétika, amely a műről az olvasóra helyezte a hangsúlyt, vagyis egyrészt azt vizsgálja, hogy az esztétikai hatást hogyan váltják ki az irodalmi szövegek a befogadásban, másrészt pedig az olvasásmódok és az irodalmi nyilvánosság szerkezetváltozásának a történeteit igyekezett felvázolni. A recepcióesztétika egyik fontos hozadéka volt, hogy felhívta a figyelmet arra, az irodalmi művek nem önmagukban állnak: azok koronkénti eltérő befogadása (például hogy Dosztojevszkijt lektűrként olvasták régebben), az egymásra utalásaik (gondoljunk mondjuk a robinzonád műfajának születésére Defoe regényének újraírásai révén), illetve a markáns értelmezések (gondoljunk itt Király István [1921–1989] Ady-olvasataira vagy Németh G. Bélának [1925–2008] az időszembesítő vagy önmegszólító verstípusról szóló tanulmányaira) hozzátartoznak ahhoz, ahogyan a műveket ma olvassuk.
Manapság viszont egyre több felől hallani, hogy az irodalomelmélet halott. A korábban már hivatkozott Gumbrecht azt észrevételezi, hogy bár az irodalomelmélet egy krízisből született, éppen a közelmúlt legmeghatározóbb krízise, a Szovjetunió felbomlása, a vasfüggöny lebontása és az egységesülő euroatlanti világ kezdete óta nincs egy olyan meghatározó új elmélet, mint amilyenek a fentebbiek voltak. Galin Tihanov pedig legújabb könyvében, a The Birth and Death of Literary Theoryban érvel amellett, hogy mivel a kultúratudomány magába olvasztotta az irodalomtudományt – vagyis az olvasatainkat már mindig az irodalom társművészeteire, illetve társadalmi jelenségekre tekintettel készítjük el –, ezért olyan értelemben, ahogyan a formalizmus értette, már nem beszélhetünk az irodalom elméletéről.
