Smid Róbert: A nagy kritikavita II. rész

A nagy kritikavitában benne volt annak lehetősége, hogy a kritikusok artikulálják, mit gondolnak saját olvasásmódjuk előfeltételeiről, előfeltevéseiről, ez pedig nem csekély jelentőséggel bírt volna akkoriban, amit jól mutat Babarczy Eszternek a Garaczi-recepciót megkritizáló Bónus Tiborhoz írt válaszlevele. Babarczy azzal párhuzamosan, hogy elutasította azt az olvasási eljárást, amelyet Bónus rekonstruált az ő szövegéből, érvelésként saját kritikai krédóját ismertette: szerinte a kritika a maga esszéisztikus nyelvével és nem a szerző széles körű elméleti tudása révén kell rámutasson a vizsgált szöveg poetikai megoldásaira. Ezzel Babarczy bizonyos értelemben visszaigazolta Bónus azon kritikáját, hogy az impresszionista olvasásmód nem tud szabadulni saját narcizmusától. Ugyanakkor Babarczy végrehajtotta azt az értelmezői műveletet is, amelyet Bónus hiányolt a Garaczi-kritikákból: kiterítette a lapjait, felvázolta saját előfeltételeit, csak éppen az impresszionista kritika kártyái az által kerültek lappal felfelé az asztalra, hogy az ellenállt a tudományos kritika módszertanának, illetve Babarczy nem úgy hajtotta végre előítéleteinek láthatóvá tételét, ahogyan azt Bónus elvárta volna tőle. Ugyanis amit Bónus előadásában pontosságként, konzisztenciaként és következetességként kért számon a kritikán – és ezzel az inkább az impresszionisták oldalára húzó Margócsy István is egyetértett –, az nem valami kimunkált és homogenizált gondolkodásmód és nyelv használata lenne, mint inkább annak átláthatóvá tétele, hogy milyen értelmezési fogások kapnak kitüntetett szerepet az egyéni olvasatban, vagyis milyen mechanizmusok mentén mutatja relevánsnak magát az adott mű értelmezése kritikaként. Nemhiába írja az előadására kapott írásbeli hozzászólásokra reagálva később Bónus: „Ha hajlunk arra, hogy elfogadjuk a hermeneutikának azt a tételét, mely szerint a másság megértésére tett kísérlet végső soron az önmegértés esélyét növeli meg, akkor látszólag nagyobb esélye van az így felfogott megértésre annak a szövegnek, amely nem közvetlenül saját álláspontja védelmezését, de a megérteni kívánt diskurzusok »föltérképezését« hivatott elvégezni. Ez azonban csak akkor válhat igazzá, ha ez a diskurzus nem iktatja ki érveléséből annak reflexióját, hogy maga sem ártatlan kívülálló a diskurzusok harcában, vagyis igyekszik tisztázni, honnan is beszél.” 

Kulcsár-Szabó Zoltán az előző részben már hivatkozott, Takáts Józsefre reagáló eszmefuttatásában hasonló kérdést boncolgat. Megállapítja, hogy bár Takáts közvetlenséget feltételez az irodalmi szöveg és a szövegen kívüli valóság között, ez vélhetően azért nem válik soha teljesen explicitté az olvasatában, mert könnyen olyan esztétikai elvhez vezetne, mely szerint Szabó Lőrinc műveinek olvasása a totalitárius hatalmak iránti vonzódást kelti fel, vagy Bret Easton Ellis Amerikai pszichójának kedvelése feltételezi, hogy az olvasó maga is hordoz pszichotikus jegyeket. Paul de Manra hivatkozva ezt az esztétikai ideológia olyan funkciójának tekinti, ahol olvasó és mű kapcsolatában az utóbbi közvetlen politikai-erkölcsi ítéletként mutatkozik meg az előbbi számára. Az ideológiamentesség e felfogás szerint a kritikában úgy nyilvánulhat meg, hogy egyrészt az olvasó az esztétikai kommunikációban megfelelő nyitottságot mutat, így megtapasztalhat „a számára reális-logikai, szociális, etikai vagy történelmi korlátok miatt valóságosan hozzáférhetetlen, előre kiszámíthatatlan »lehetőségeket«, hogy önmagát a másság(á)ban, »másként« ismerje fel”. Másrészt pedig azért jelentkezhet az ideológiamentesség az olvasatokban, mert a kritika folyamatos hátralépésekből építkezik, vagyis a saját olvasásra tett reflexiók az elfogultságokat bizonyos mértékig kiiktatják.

Radnóti Sándor hozzászólása éppen az ideologikusságba kapaszkodott bele, ám azt ő a tudományos kritika képviselőinél látta oly módon testet ölteni, hogy a műveket a kedvelt teoretikus kerethez válogatják, így az irodalmi szövegek mindössze az elmélet demonstrációs terepévé alacsonyodnak véleménye szerint. A Debreceni irodalmi napokon tartott előadásához képest tehát változás állt be a szemléletében, a Jelenkorban már a tudományos kritika ellen érvelt. Radnóti szintén az ideologikusságra hivatkozva kívánt rámutatni arra is, hogy milyen önellentmondásba keveredik a tudományos kritika: „A tudós-kritikus (ha együtt és egyszerre akar mindkét nyelven beszélni) óhatatlanul objektívvé teszi szubjektív preferenciáit és az érték levezethetővé válik az értelmezés érvstruktúrájából”. A Radnótinál gyakorta feltűnő „veszély”, „háttérben” és „takarásban” kifejezésekből ugyanakkor arra lehet következtetni, hogy ő maga már mindig előfeltételezi az ideológia meglétét a másiknál; saját olvasásmódja a gyanú hermeneutikájával rokon, amikor a beszédmód feltáró aktusaival együtt szükségszerűnek gondolja valaminek az elrejtését is. Hogy az ideológiával való vádolás az impresszionisták témájává és fegyverévé vált a vitában, az a Takáts-tanítvány Sári B. László elemzéséből is egyértelművé válik, amikor a vitát retrospektíve, filológiai alapossággal tárgyalja A hattyú és a görény című könyvében. Sári B. Radnótival összhangban azért kritizálja Bónust, mert az a „diskurzusok harca” és a „diskurzustársaságok összjátéka” közepette a másik megértéséről beszél. És bár teljes joggal olvassa ezeket a terminusokat a felől, hogy Bónus a vele egy platformon lévő Kulcsár-Szabó vagy Szirák Péter álláspontját jóval kevésbé részletesen vázolja fel (és ezáltal tompább éllel kritizálhatja), mint ellenfeleiét, Sári B. kritikája némileg veszít az erejéből, ha figyelembe vesszük: csak úgy tudja ideologikussággal megvádolni Bónust, hogy a „társaságot” már eleve ő érti ideologikusan, például „brancs”-ként, vagyis csak a saját diskurzusának ideologizálásával képes a másikra ezt a bélyeget rásütni.

Vélhetőleg a pécsi vita produktivitása annak a be nem látásával fulladt ki, hogy lehetetlen az ideológiát egyetlen jelentésre szűkíteni az irodalmi térben. Farkas Zsolt hozzászólása szépen példázza, mihez vezetett a résztvevők részéről a másikra való túlzott koncentrálás és ezzel párhuzamosan a saját helyzetre való vakság: a vita már olyan érveket hozott mozgásba mindkét részről, amelyek pusztán arra irányultak, hogy az ellentábornak ne legyen igaza, ugyanakkor az érveket játékba hozók nem figyeltek arra, hogy a másik felé célzott érvelés milyen hozadékkal, visszahatással jár a saját pozíciójukra nézvést.  A nagy kritikavita így nemhogy konszenzust vagy közös iránykijelöléseket nem volt képes tető alá hozni, de egy dolgot tett csak igazán nyilvánvalóvá: a másik megérthetetlenségét és a más általi önmegértés ígéretének beválthatatlanságát. Az impresszionisták nem rendelkeztek tapasztalati hozzáféréssel arról, hogy a tudományos kritika képviselői által felvállalt keretek nem azonosak a szubjektív szempontokkal, nem érdekek által motiváltak: a tudományosok hittek az elméletben, mert azt látták, működik; szövegolvasataik számukra visszaigazolták az alkalmazott teóriákat. A tudományos kritika hívei viszont egyáltalán nem fogadták el, hogy az impresszionisták egész egyszerűen mást értenek bizonyos terminusokon, mint ők, ezért az általuk feltételezett vakságból fakadó ideológiai felhangokat a belátás szándékos hiányaként értelmezték náluk.

A nagy kritikavita folytatásának kevésbé az „kis kritikavita” tekinthető, amely az internethasználat elterjedésének az intézményesített kritikára gyakorolt hatását igyekezett körüljárni, például az online tér demokratikusnak vélt működése felől.  Inkább a Mi, filológusok címmel megrendezett tudományos tanácskozás jelölhető ki a nagy kritikavita következő fázisának, ahol nagyjából ugyanazok a résztvevők immár a textológia kérdésében nem értettek egyet egymással ugyanazon megfontolások mentén, mint a kritikavitánál.