Smid Róbert: A régi-új autofikció

Néhány éve a metamodern mellett a honi irodalomkritika divatszavává az autofikció vált. Mivel nincs konszenzus arról, hogy mi is az autofikció pontos definíciója, ezért azt ugyanúgy tekinthetjük műfajnak, mint olvasási módnak. Előbbi esetben a szerző megírhatja a saját életrajzát vagy önéltrajzi elemekből felépítheti valaki másét, esetleg más életrajzát a sajátjaként tüntetheti fel. Ebbe a sorba ugyanúgy beilleszthetők Szabó Magda családregényei az Ókúttól a Für Eliséig, mint Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca című memoárja. Utóbbira, vagyis amikor egy művet a szerző fiktív élettörténeteként olvasunk, jó példa lehet Solymosi Bálint Vakrepülése, Visky András Kitelepítése vagy Borbély Szilárd Nincstelenekje, amelynek egyik recepciós iránya azt emelte ki a regényből, hogy az a magyar faluról az önéletrajzi elemek által hitelesítve mond ítéletet. De akkor is lehet autofikciósként olvasni egy szöveget, ha az problematizálja a szerzőfunkciót, ezzel pedig önmaga megírtságára is szüntelen reflexiókkal szolgál. De ha ilyen alapvető dolgot jelöl az autofikció kifejezés, miért van az, hogy csak Karl Ove Knausgård Harcom-hexalógiája után kezdett közszájon forogni itthon, és hogy a kortárs irodalmi élet elsősorban Bartók Imre Jerikó épüljével, illetve az azt „olvasó” Lovak a folyóbannal azonosítja azt?

Ennek legfőbb oka vélhetőleg abban keresendő, hogy az egyik korábbi kisesszémben tárgyalt prózafordulatot a kortárs irodalomértés elsősorban nyelvi fordulatnak, azazhogy nyelvbe zárkózásnak tekinti. Pedig az akkor megszilárduló apa/anyaregény műfaja egyértelműen felkínálja magát az autofikciós olvasatnak is. Esterházy Pétertől A szív segédigéi, a Harmonia Caelestis vagy a Javított kiadás nehezen működik az irodalmi és a valóságreferenciák keresztbekapcsolása nélkül. Az életművet záró Hasnyálmirigynapló is egyszerre montíroz egymásra betegségnarratívákat és mutatja be, miként szolgál az irodalom a szerző számára sajátos fizikoterápiaként. Ahogy pedig Esterházynál a napló befogadását meghatározza, hogy azt még a szerző halála előtt vagy után olvastuk először, úgy Nádas Pétertől a Saját halál olvashatóságának és tanúságtétel létének előfeltétele, hogy az olvasó elfogadja: a szöveg „előtt” valóban megtörtént egy infarktus. Szintén furcsa lehet, hogy Kertész Imrével kapcsolatban sem vált a recepció alapvető kifejezésévé az autofikció, holott a Sorstalanság nyelvi-narratív újításai a lágertapasztalat elbeszélésében az önéletrajziság addig bevett elképzeléseit sem hagyták érintetlenül. A Kudarc című regény pedig végső soron olvasható a Sorstalanság megírásának történeteként is. Arra pedig Kulcsár-Szabó Zoltán hívja fel a figyelmet a Jegyzőkönyvet elemző tanulmányában, hogy Kertésznél gyakoriak a műfajjelölő címek, ekképpen a szövegek nem fikciós formákra alapozása az életmű újraolvasásának egy eddig járatlan útvonalát nyithatja meg.

A Péterek nemzedékét követő írógenerációknál is találunk szép számmal olyan gesztusokat, amelyek megnyithatnák a művek autofikciós horizontját. Az aparegények hagyományát követő Bolyaiban Láng Zsolt nemcsak azt írta meg, hogy Bolyai Farkas és János bonyolult kapcsolatának milyen hatása lehetett a tudományművelésükre, de a családtörténet összekapcsolódik a narrátor saját Bolyai-kutatásaival is, illetve a regény megírásának körülményeivel: utóbbi az előbbi kereteként szolgál, a regény tulajdonképp arról szól, miért lehetetlen elmesélni apa és fia kapcsolatát, ezzel pedig az implicit szerző alakjára irányítja a figyelmet. Lehetséges autofikciós értelmezésre szolgáltatnak példát Németh Gábor művei is. Azokban az egyéni és a kollektív identitás egymás fénytörésében hozzák létre a szerzői pozíciót, gyakorta az idegenség témájának irodalmi feldolgozásait is beemelve, mint ezt Klajkó Dániel Megértés, idegenség, abszurd Németh Gábor[…nál] című tanulmányában alaposan körüljárta. Barnás Ferencnél pedig a kritika a legutóbbi, Életünk végéig című regény kapcsán fel is emlegette, hogy az abban szereplő kiadóváltás vagy az indonéziai tartózkodás túl jól azonosítható elemek a szerző saját életében. Ennél izgalmasabb, hogy az egyik korábbi regényben, a Bagatellben van egy jelenet, amikor a főszereplő odaadja a fegyverét a barátjának; ez eredetileg szerepelt volna Németh Egy mormota nyara című regényében is mint a kulcsjelenet előkészítése, viszont a szerkesztési munkálatok során véletlenül ki lett húzva – mintegy utólagos előjelenetként viszont bekerült a szerző Ez nem munka című tárcakötetébe. Aztán ott van Kun Árpád Boldog északja, amelyet először vélhetőleg nem csak én olvastam allegóriaként, vagyis hogy a szerző a saját emigrációját és  beilleszkedését írja meg a Beninből Franciaországon keresztül Norvégiába érkező Aimé Billion karakterében. Ám a könyv utószava elhárítja ezt az olvasatot, amikor azt állítja, tényleg egy barátja történetét írta meg a szerző.

Miben hozhatott Bartók Imre ehhez képest újat? A Jerikó épül egyik fő motívumát adó apa-fiú kapcsolatot úgy írja le, hogy mindig kifordítja az aparegények bevált fogásait, ezért az állandó irodalmi hivatkozásként szolgáló Levél apámhoz Kafkától, ironikus olvasatot kap. Ezt erősíti a regényszöveget követő fiktív interjú, amely úgy parodizálja a szerzőkkel készült irodalmi interjú műfaját, hogy abban tényleg minden egyes feltett kérdés és válasz hitelesnek tűnik. És mivel az ott megszólaló szerzői hang markáns utasításokat ad ahhoz, miként is kellene olvasnunk a regényt, az olvasó egy idő után aláveti magát a szempontjainak, innentől pedig már nem tudja nem a szerzőnek tulajdonítani az olvasott válaszokat. Ezzel ugyanakkor termékeny feszültségbe kerül az, hogy a regény közepén az egyik kulcsjelenet, a nagymama halála mind Proust Az eltűnt idő nyomábannak hasonló eseményére rájátszik a csörgő telefonnal, mind pedig Esterházy anya- és apasirató passzusaira is alludál ritmusával – utóbbinál ráadásul azokat a részeket emeli be a Jerikó épül az A szív segédigéiből, amelyeket Esterházy eleve Peter Handke Vágy nélkül boldogtalan című önéletrajzi regényéből kölcsönzött. A Lovak a folyóban egyik kulcsjelölője pedig maga a Jerikó című regény lesz, amelyet bár egyik szereplő sem olvasott, csak készülnek rá, mégis olvasóknak gondolják magukat. A regény a regényben szerzője így az elmaradt dicsfény és hírnév kompenzálásaképp rendszeresen saját magát elégíti ki szájjal – ironikus, de sorsszerű, hogy a műfajról ilyen markáns ítélet mondó regény lett az autofikció mintapéldányának kikiáltva a honi kritikai életben.