Balla Ákos Zwara: Árnyak I.
Aki az SzFE 2023 szeptemberében induló dramaturgosztályában gondolta megkezdeni tanulmányait, annak a felvételi első fordulójában írnia kellett egy jelenetet, amelyben egy társaság megidézi egy híres író szellemét. Elképesztően sokan vagy Petőfit (ami az emlékév miatt érthető), vagy Adyt (ami a dandység miatt érthető), vagy József Attilát (erre mindjárt rátérek, miért érthető) választották a szeánsz célpontjául. Valamennyi jelenet mozgatórugója ugyanaz volt: középiskolás diákok egy csoportja meg akarja tudni végre, hogy mire gondolt a költő. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy megfelelő líraolvasási alapok nélkül mekkora kín lehet négy éven keresztül meglehetősen komplex versekkel szembesülni, és hogy a diákok József Attila általi traumatizáltsága nem elsősorban a művek nyomasztó témáiból fakad. Inkább a nem értésből: többségük ugyanis nem kapta meg azokat a kulcsokat, amelyek segítségével befoghatóvá válna számukra, miért ez az életmű a magyar költészet egyik csúcsteljesítménye.
A verselemzés persze nem könnyű munka, ezt jelezheti számunkra a kortárs irodalmi életben aktív, kifejezetten lírakritikával foglalkozó irodalmárok kis száma is. Ennek legfőbb oka, hogy a prózaolvasással ellentétben a líránál nem áll rendelkezésünkre olyan módszertani szerszámosláda, mint amilyen a narratológia. Vannak kiváló verstankönyvek, mint Szepes Erika és Szerdahelyi István Verstanja, Csehy Zoltán és Polgár Anikó Gyakorlati magyar verstanja vagy Mózes Huba példatára, a Hajdan és most. És léteznek a diákok, az oktatók, de még a pályakezdő szépírók számára is egyaránt hasznos kiadványok, mint Horváth Viktortól A vers ellenforradalma vagy Fenyő D. Györgytől az Útikalauz a vershez.
Az említett köteteket forgatva arra a következtetésre juthatunk, hogy legalapvetőbb szinten a költeményeket elemezhetjük verselésük szerint (ütemhangsúlyos, időmértékes, szimultán vagy szabadvers), formailag (szonett, episztola, haiku stb.), műfajuk (elégia, óda, limerick stb.) vagy témájuk alapján (hazafias, szerelmes, istenes stb. versek). Azonban hamar problémákba ütközünk akkor, ha pusztán az egyik tényezőre akarunk koncentrálni és abból kibontani olvasatunkat, nem beszélve arról, hogy a tematikus megközelítésben alkalmazott tiszta kategóriákat éppen a versekben végbemenő retorikai mozgások ássák alá: mi van akkor, ha egy első olvasatra szerelmes versként értett szövegről kiderül, hogy az önmegszólító, vagy ha egy hazafias témájú műben feltűnik az olvasónak az iróniaműködés?
A líraolvasást ezért érdemes poétika és retorika kettőse alapján megközelíteni: az előbbi a költői eszközök és eljárásmódok tanulmányozását fedi, míg utóbbi alatt jelen esetben az alakzatok és az azok által kivitelezett (jelentés- és viszony) létesítések vizsgálata értendő. Innen léphetünk tovább annak tudatosításához, hogy a vers egyszerre szerkezet és esemény. Esemény olyan értelemben, hogy néha látványosan (például könyörgésként vagy vallomásként), néha kevésbé érzékelhetően, de mégiscsak egy beszédaktus; de olyan értelemben is, hogy egy jó vers olvasása nem hagy minket érintetlenül, vagyis affektív. Ezt a tapasztalatot és hatást nem elsősorban a vers tartalma vagy témája váltja ki, hanem éppenséggel a jelentés előállításához (és ingataggá tételéhez) használt költői eszközök, amelyek maguk viszont nem feltétlenül jelentésesek. Ilyen a ritmus, a prozódia vagy a rímelés, amelyeket összefoglalóan a vers anyagiságához sorolhatunk. Bár önmagukban ezek nem jelentésesek, felruházhatók jelentéssel, például amikor hangszimbolikáról beszélünk, vagy jelentőséget tulajdonítunk annak, mely szavak kerülnek egymással rímhelyzetbe. Kosztolányi Dezső Ének a semmirőljének „Ha félsz, a másvilágba írj át, / verd a halottak néma sírját” soraiban például feltűnhet az írás és a néma sír egymásnak megfeleltethetősége a beszéddel és a hang(zósság)gal szemben.
A jelentést és a formát egymástól könnyelműen elválasztó megközelítésmódokat gyorsan zavarba hozhatják az olyan versek, mint a Virradat a víz alatt Szőcs Gézától: nehéz ugyanis racionálisan megindokolni, hogy mi szükség az angol, francia és német szavak egyidejű szerepeltetésére egy szerelmi vallomásban. Tematikusan megközelítve az olyan sorokat, mint hogy „ujjaimban lüktetés: / visszatérő arcod az, / fölvirrad és alkonyul / mon amour du / mon amour / elfelejt / s újra fölidéz / az ujj a szó a víz / a kéz / nap után új nap így telik / ich liebe doch / ich liebe dich / te ne törődj / ne törődj semmivel”, legfeljebb arra juthatunk, hogy a vers címzettje külföldi. Vagy éppen ezeken a nyelveken nem beszélő magyar, aki elől a vallomás teljes tartalmát el akarja leplezni a megszólaló. Könnyen belátható azonban, hogy egyik szcenárió sem szolgál magyarázattal arra, miért élvezzük annyira e nyelvkeverő vers olvasását.
A líraértelmezéssel mindig együtt járó bizonytalanságot, a konkrét jelentés megtalálásának lehetetlenségét, valamint a beszédhelyzet illékonyságát erősíti, hogy a vers mindig túlmutat elhangzásának körülményein, ezért nem szavatolhat születésének kontextusáért sem. Babits Mihály Húsvét előttje vagy Kosztolányi Dezső Hajnali részegsége nem a kétségbeesés vagy az eksztázis pontos és plasztikus állapotának rögzítése miatt válhatott nagy verssé. Ennek belátása pedig bizonyosan leépíti a kortárs versolvasást még ma is vezérlő egyik legfőbb közhelyet, nevezetesen, hogy a líra elsődlegesen érzelemkifejezés lenne. Nemcsak azért, mert egyáltalán nem biztos, hogy a legtöbb versnek csak egyetlen beszélője van, hanem mert a szövegben megszólalóhoz eleve mi rendeljük hozzá az arcot és a hangot – saját magunk mondjuk vagy a néma olvasás során valaki másnak tulajdonítjuk a monológként vagy dialógusként sematizált versbeszédet. Az a bizonyos „lírai én” pedig még képlékenyebbnek mutatkozik akkor, amikor felfigyelünk arra is, hogy a vers énként azonosított megszólalója tulajdonképpen nem kezdettől rögzített vagy adott, hanem csak a nyelvtani és a nyelv által létesített viszonyokban jön létre: például amikor odafordul dolgokhoz egy tájleírás során, vagy egy másik személyt szólít meg. Ez utóbbit még az is bonyolítja, hogy a legtöbb megszólítás olvasható önmegszólításként, vagyis a „te” adott esetben nem más, mint az „én”. Nemhiába az Arthur Rimbaud-i (1854–1891) bonmot: „Én – az mindig valaki más”.
A másik markáns tényező, ami leépíti a puszta érzelemkifejezésként, illetve a költői hangulat és körülmények lenyomataként értett vers ideáját, hogy a későmodernségtől kezdve maga a vers is ellenáll annak, hogy beszélőjéhez emberi hangot, alakot és nézőpontot rendeljünk. Ez a József Attila-i „szép embertelenség” tapasztalata artikulálódik abban, amikor magára a versre, annak létrejöttére vonatkozik a közlés, mint a Költőnk és korában: „Íme, itt a költeményem, / Ez a második sora / K betűkkel szól keményen / Címe: Költőnk és kora” – ezekben a sorokban ráadásul a költemény hangzóssága és írottsága is egymástól elkülöníthetetlennek mutatja magát a K betűkkel szólás miatt. Az embernek ez a fajta kivonódása a versbeszédből visszatér Nemes Nagy Ágnes és Oravecz Imre olyan hosszúverseiben, mint az Egy pályaudvar átalakítása, illetve A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása. Az irodalomtörténészek bevett reakciója az ilyen versekre, hogy azok az „objektív lírához” tartoznak, de az említett műveknél valami más, elementárisabb tapasztalat is hangot kap. Az, amiről Bretter György (1932–1977) beszél, amikor a lírát összeköti a tagadással: tagadása a kontextusnak, a körülményeknek; a negativitás, az idegenség és a nemet mondás világa; ellenállás a könnyű valóságvonatkozásnak, az egyértelmű megfeleltethetőségnek és a jelentésmegszilárdító olvasásnak. Ez a tagadás azonban nem puszta negativitás, hanem végső soron az, ami műélvezetünk szabadságát is garantálja: „kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod / mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?”
