Jelen kisesszé címét Kalapos Éva Veronika 2021-ben megjelent kiváló regényétől kölcsönöztem: abban Kalapos egy válás hosszú távú hatásait apa és lánya szemszögéből mutatja be. Ezzel egyrészt kapcsolódik a magyar irodalom családtörténeti hagyományának egy bizonyos leágazásához, másrészt viszont csavar is azon egyet azzal, hogy nem egy fiú apakeresése áll a könyv fókuszában. Ez a bizonyos hagyományleágazás pedig nem más, mint a tipikusan közép-európai műfajnak is tekinthető aparegény, illetve annak variánsaként az anyaregény.
A sorozat előző részében a honi posztmodern kezdetének 1968-at, Tandori debütálását jelöltem meg, azonban a posztmodern magyar irodalomnak a líra felfutását követően az újabb lökést az a prózafordulat adta, amelyet szokás a „Péterek nemzedékének” színre lépéseként is emlegetni. A név onnan ered, hogy az 1970-es évek végén szorosan egymást követve jelent meg Nádas Pétertől az Egy családregény vége (1977), Lengyel Pétertől a Cseréptörés (1978), Esterházy Pétertől a Termelési-regény (1979) és Hajnóczy Pétertől A halál kilovagolt Perzsiából (1979). (Ezt a listát ki szoktam egészíteni Dobai Péterrel, főleg a Csontmolnárok [1974] miatt, mert bár Darvasi Lászlónak A könnymutatványosok legendáját [1999] szoktuk ünnepelni a történelmi regény megújításaként, az azt huszonöt évvel megelőző Dobai-mű alapjaiban értette újra a műfaj Eötvös József, Kemény Zsigmond és Jósika Miklós nevével fémjelezhető hagyományát.) Látható, hogy Nádas regénye már a címében is jelzi a szembehelyezkedést a családregény hagyományos formájával: az Egy családregény vége gyerekelbeszélőjének, Simon Péternek a nagypapa minden fejezet elején újrakezdi mitikus családtörténetük mesélését, a szöveg mégis antinevelődési regényként végződik, mivel az apa rendszerellenes tevékenysége miatt a főszereplő-elbeszélő intézetbe kerül.
Az apa/anyaregény aztán Esterházy életművében szilárdul önálló műfajjá. Nem a sikert először meghozó fentebb említett könyv, hanem a legolvasottabb könyve és a fő művének tekintett regény az, amely sokat tett ennek érdekében, vagyis az A szív segédigéi (1985) és a Harmonia Caelestis (2000). E két mű Nádasénál is egyértelműbben mutat rá arra, hogy az aparegény nem pusztán egy apa/anya történetének a megírása, párhuzamosan a fiú identitáskeresésével, hanem attól leválaszthatatlan marad egy-egy irodalmi apafigura megalkotása, ezzel pedig a saját hagyomány utólagos kijelölése. A prózafordulat nemzedéke számára ezek az Iskola a határon és a Hajnali háztetők Ottlik Gézája, Az atléta halála, a Magasiskola és a Film Mészöly Miklósa, a novellista Bodor Ádám, valamint korábbról Kosztolányi Dezső (nem véletlen, hogy Esterházy egy külön kötetet szentelt a Kosztolányi-„újraírásoknak” Esti címmel). Az A szív segédigéinek legszebb passzusai pedig tulajdonképpen Peter Handke Wunschloses Unglück, vagyis a Vágy nélkül boldogtalan című regényéből származnak – ez persze nem kisebbíti a szöveg érdemeit, csak jelzem, hogy valóban elválaszthatatlan egymástól a két fentebb megnevezett aspektus –, ami rávilágít arra, hogy az anyát vagy az apát nem kizárólag saját szavakkal (ha egyáltalán léteznek ilyenek) lehet elsiratni, és minden ilyen aktus egyben már átvétellel és átörökítéssel is jár. A másik általam példának hozott Esterházy-regény, a Harmonia Caelestis pedig egyértelművé teszi, hogy a Péterek nemzedéke máshogy értelmezte újra a családregény műfaját, mint tette azt például Bereményi Géza a Legendáriumban (1978). Bár Bereményi mind a nézőpontokat, mind az idősíkokat váltogatja, és ennek révén ismerjük meg az elbeszélő családtagjainak életét is, ennek töredékessége inkább emlékeztethet minket a modernista William Faulkner szerkezeti megoldásaira, semmint a prózafordulat regényeire. A Harmonia Caelestis két részre tagolódik: az elsőben az apa nemcsak hogy mindegyik Esterházy gróffal azonosítódik (ezek az „édesapámok”), de egy-egy történelmi korszak jellemző szerepével is – például holokauszt-túlélőként is feltűnik –, az elbeszélő szólam mindig ehhez képest meghatározott, ezért a narrátor úgy hivatkozik saját magára, mint „édesapám fia”. A második rész pedig a hosszú 20. században mutatja be a nagyapa, Móric, az apa, Mátyás és a fiú, Péter történetét a kommunista diktatúrákban, kitérve a kitelepítésekre és a forradalomra is.
Bár a mentalitástörténeti adalékok miatt többen Oravecz Imre regényeihez hasonlították, azért mégis főleg Esterházy apakomplexumával mutat rokonságot Száraz Miklós György Apám darabokban (2016) című vegyes műfajú (mert eredeti dokumentumokat, leveleket is tartalmazó), jobb híján dokumentumregénynek nevezhető könyve. Igaz, hogy Esterházyval ellentétben, aki egy külön kötetet szentelt a kérdésnek (Javított kiadás [2002]), az ügynökmúlt Száraznál csak akkora hangsúlyt kap, mint amekkorát a kitelepítés vagy az ’56-os forradalom, egy amerikai út vagy az apa írásaihoz készített műhelynaplók – ezek a mozaikok egyenrangúak, egy emberi élet darabokban visszaadhatóságát mutatják. Ugyanakkor a már említett Bodor helyzete sajátos ebben az egész hagyománytörténésben. Egyrészt kétségtelenül a Péterek nemzedékének apafigurái közé tartozik, másrészt viszont a nagy sikerű Sinistra körzettel (1992) elkezdte leépíteni a családregénynek azt a fajta újraírását, amelyet a prózafordulat végrehajtott. Mint egy nemrég Lőrincz Csongor és általam szervezett konferencián Bányai Éva és Görözdi Judit is kitértek rá, Bodornál tulajdonképpen el sem kezdődik a családtörténet: nincsenek vérségi kötelékek, mindenki fogadott gyerek és szülő, illetve az apák nem tudnak felnőni az apasághoz, a fiúk pedig nem lépnek az apák nyomdokaiba. Az aparegény műfajának ehhez a kifordításához – mely műfaj eleve a családregény kifordításából született meg – nyúlt vissza Dragomán György legjobb regénye, A fehér király (2005) is, amely az apa hiánya köré szerveződik. A címpozícióba emelt sakkfigura az egyik olyan dolog, amely az apát véletlenszerűen jelölné és ezzel a helyét betöltené. A könyvnek már az első fejezetében – mintha csak egy sakkjátszma lenne – a fiú lép az apa helyére, s a Dzsátá gúnynevű főszereplő-elbeszélő gyakran idézi apja, nagyapja mondásait, sőt, azt is megtudjuk, hogy a valódi neve megegyezik az övékével, de ez utóbbi sehol nem szerepel a szövegben, ezzel tovább kontúrozva a központi hiányt.
Még meg lehet említeni a fentiekhez kapcsolódva anyaregényként Bartis Attila A nyugalomját (2001), amelyben az anya zsarnokoskodóként és a szerelem tárgyaként is jelen van, vagy akár Visky András Kitelepítését (2022), amelynek előfutáraként az édesanyjáról írt Júlia című monodrámája szolgált. Az új regényben az anya bizonyos szempontból apaszerepben jelenik meg, a vallás közvetítőjeként és a családi mitológia újraírójaként. Ezzel Visky visszakapcsol a nádasi alapszöveghez és kikacsint Esterházy egyik utolsó munkájára, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat (2013) című regényre. Ez az oda-vissza mozgás pedig legalábbis megkérdőjelezni látszik azt a körvonalazódó konszenzust, hogy a posztmodernnek egyértelműen vége van itthon, hiszen annak egyik legjellegzetesebb műfaja még mindig meghatározónak bizonyul a születő irodalomban.
