Smid Róbert: Mi az irodalom?

Homérosz Odüsszeiájától Petőfi Nemzeti dalán át Nádas Péter Párhuzamos történetekjéig a legkülönbözőbb szövegeket nevezzük irodalomnak – mégis nehéz meghatározni azt, hogy ezt mi alapján tesszük. Ennek legfőbb oka nem az, amit manapság – az individualizmust piedesztálra emelő korszellemmel összhangban – sokan hangoztatnak, hogy minden szubjektív lenne. Ez a beállítódás ugyanis legfeljebb az egyes művek irodalmiságáról képes dönteni, de magáról az irodalom létmódjáról, feltételrendszeréről és hatásmechanizmusairól nem sokat tud elmondani.

Az első dolog, ami nehezíti az irodalom egyértelmű meghatározását, hogy maga az irodalom mint koncepció XVIII. századi találmány, előtte fikcióról, poézisről vagy egyszerűen csak művekről beszéltek olyan esetekben, amelyekre mi az irodalom fogalmát használnánk ma. Ez már rávilágíthat arra, hogy az irodalom történetileg változó fogalom, vagyis az egyes korokban, akár kultúránként eltérően is más-más szövegegyüttest tekintettek irodalomnak. Előfordult olyan, hogy irodalomként hivatkoztak naplókra vagy levelekre – később ennek fordítottját látjuk, vagyis eleve irodalmi műként íródik meg a szöveg például az episztola (elég itt Petőfi és Arany verses levelezésére gondolni) vagy az olyan úgynevezett autofikciós (az életrajzot fikcióvá író) művek esetében, mint Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplója –, vagy egyáltalában minden leírt vagy elmondott, szájról szájra terjedő szövegre. Ehhez igazodva a szerzőség sem mindig ugyanazt jelenti az évszázadok során: nemcsak azért, mert vannak kollektív munkával készült (népköltészet) vagy ismeretlen szerzőségű művek, hanem azért is, mert maguk az alkotók is eltérő módon álltak hozzá az alkotásukhoz. Az ókori rapszódoszok például a múzsákhoz mint alkotótárshoz fordultak oda, a középkori auktorok gyakorta nem kértek a dicsfényből, Cervantes Don Quijotéjától kezdve pedig rengeteg olyan mű született, amelyek a szerzőség kérdéséről is szólnak, például a talált kézirat technikájának alkalmazásával, hogy az elbeszélő csupán a történet közreadójaként pozicionálja magát (mint az gyakori Borges vagy E. A. Poe novelláinál), vagy azzal, hogy a szerző beleírja alteregóját a műbe (ahogy ez megtörténik Paul Auster Üvegváros című regényében).

Az irodalom meghatározásában eljárhatunk leíró vagy funkcionalista  módon. Előbbi egy historista beállítódást feltételez, vagyis a korszakonként és kultúránként érvényben lévő irodalomfogalmak egyfajta objektív jellemzésére törekszünk, hogy például rituális (ráolvasások, mantrák, regölések) vagy emlékezetpolitikai funkciót töltöttek-e be az irodalmi szövegek (krónikás énekek, eposzok). Utóbbi esetben viszont, ahogy Cs. Gyímesi Éva (1945–2011), a Babeș-Bolyai Tudományegyetem irodalomtudósa megjegyzi Teremtett világ című könyvében, a „funkcionális irodalomfogalom tartalmát rendszerint az esztétikai érték, a köznapitól és tudományostól eltérő nyelvhasználat és a fikció ismérveivel szokták körvonalazni”. Az irodalmi szövegekben megjelenő világnak és nyelvnek a „köznapi” vagy fizikai valósággal való viszonyba hozásával viszont két oldalról is könnyen sarokba szoríthatjuk magunkat. Egyrészt, ha az irodalmat egy másik valóságként kezeljük, akkor eltagadunk tőle bármifajta hatást, amelyet bennünk mint olvasókban egy-egy mű képes kiváltani. Másrészt viszont azt is könnyen észrevehetjük, hogy a nem irodalmi szövegekben is találkozunk például a versekre jellemző ritmikával, rímmel. Roman Jakobson (1896–1982) orosz származású amerikai nyelvész példája erre az amerikai elnökválasztást megnyerő Eisenhower kampányának „I like Ike” (Szeretem Ike-ot) szlogenje, amely az „áj” hangok hármas összecsengésével megmaradt az emberek fejében. Ezért is merült fel a kérdés az irodalomelméletben, hogy az irodalom különleges nyelv vagy a nyelv különleges használata lenne inkább?

Ám ennél a kérdésnél, az esztétikum mibenléténél beleütközünk egy újabb akadályba, nevezetesen abba, hogy bár az egyes műveknél természetesen az esztétikai minőség primátusának kell érvényesülnie, maga az irodalom éppen a sokrétű funkciói miatt (pl. mint sajátos tudásforma vagy mint kommunikációs eszköz) nem feltétlenül elsőrendűen az esztétikumban megragadható. Ismét csak Cs. Gyímesire hivatkozva itt: „az irodalomnak mint konkrét egésznek eme [társadalmi – S. R.] értékével szemben az esztétikai érték csupán az egyes művekben megjelenő egyedi sajátosság, és nem valamely irodalom egész rendszerét jellemző minőség”.

Ezért is szokták manapság az irodalmat mint intézményt megközelíteni. Akár nagyon konkrétan értve, hogy az a szerző–mű–olvasó hármassága alapján a könyvkiadóktól az irodalmi lapokig az a nyilvánosság különböző terepein ragadható meg, tehát hogy milyen technológiai feltételek és elvárások mentén íródnak meg, illetve lesznek terjesztve és olvasva a művek. Vagy absztraktabban, mint azt például Jacques Derrida francia filozófus (1957–2004), vagy Paul de Man (1919–1983), belga származású, a Yale-en tanszékvezető irodalomtudós meghatározta. Előbbi az irodalmat egy olyan archívumként gondolta el, amelynek teljes megsemmisülése esetén azt lehetetlen lenne újraalkotni. Utóbbi pedig az irodalmat nem másnak nevezte, mint a kánon egyik funkciójának. Az elsőre talán meghökkentőnek tűnő definíció mellet De Man azzal érvelt, hogy az irodalomnak nevezett szövegegyüttes meghatározásához ugyanazzal a mértéktechnikával és válogatási mechanizmussal kell élnünk, mint ami a kánon sajátja – hiszen ma mi más lenne az, amit irodalomnak nevezünk, ha nem az esztétikai minőség alapján egy csoportba sorolt művek listája.