Én úgy tanultam, hogy én-nel nem kezdünk mondatot. De én úgy gondolom, hogy ha én akarom, akkor akár így is kezdhetem. Nekem ne mondja meg semmilyen akadémia, hogy mit csináljak, mert én tudom, amit tudok. Amúgy azok, akik ezeket a szabályokat leírják ugyanolyanok, mint én. Sőt nálam valószínűleg öregebbek és fanyarabbak. Én biztos vagyok abban, hogy rengeteg dolog van, amiben sokkal jobb vagyok, mint ők. Mert végül is egyenlőség van az emberek között, s az ő véleményük ugyanolyan fajsúlyos, mint az én véleményem. Ha én úgy gondolom, hogy én-nel lehet mondatot kezdeni, akkor én én-nel fogom a mondataimat kezdeni.
Én úgy gondolom, hogy én egyéniség vagyok. Van még pár dolog, amiben lehetnék jobb is, de én – mivel erős az akaratom, s minden tehetségem megvan hozzá – minden kicsinységemet kinövöm. Én megvalósítom önmagam, előhozom azt a legjobb én-t, aki már úgyis ott bent lakik bennem. Én mindent megtehetek, amit csak akarok.
Én sosem szerettem az iskolát, mert ott folyamatosan korlátozták az én előtörő képességeimet. Az ötleteimet bírálták, javaslataimat elvitatták, s azt próbálták belém sulykolni, hogy én nem vagyok elég jó. Én nem szeretem az ilyesmit, mert én tudom, hogy az én javaslataim, ötleteim, meglátásaim, az én fantáziám megnyilvánulása az mind ugyanolyan helyes, mint az, amit mások mondtak korábban. Ők is emberek voltak, nem?
Én egy olyan munkahelyet akarok, ahol az én kreatív erőim tisztán és gát nélkül megnyilvánulhatnak, ahol ötleteimet kibontakoztathatom, mert biztos vagyok, hogy nagyon sok ember szeretni fogja azokat. Azok, akik meg esetleg nem értenek egyet, vagy kritizálnának csak irigyek és rosszindulatúak. Próbálnák csak ők meg, s látnák, hogy nem is olyan egyszerű kreatívnak lenni. Most még nem dolgozom ott, de ez a mostani munkahely csak egy átmeneti állapot, egy kényszer, amit mihamarabb levetek magamról, mert addigra lesz nekem elég, hogy saját lábaimra álljak.
Nekem olyan párom lesz, aki imád engem, aki látja a potenciálomat, s mindent megtesz, hogy kibontakozzak. Gyönyörű gyerekeink lesznek, igazi mintacsalád, ahol sosem lesz veszekedés, baj és hiány.
Én néha csalok, de ez nem csalás, csak kikalapálása a csorbának, amit tesz velem az élet. Mert az élet sokszor gonosz, az emberek is azok, rosszat akarnak nekem, s velük szembe csak úgy lehet fellépni, ha az ember nem mindig játszik tisztességesen. Egy-két ilyen lépés azért még nem a világ, mások, sőt mindenki sokkal többet csal, ha az ember nem ügyeskedik, eltapossák. De én ezt nem hagyom. Pörgök, kapálózok, mindent megteszek, hogy első legyek, s ha valaki elém áll, hát az az ő hibája. Én csak azt veszem el, ami nekem jár, de azt elveszem, s az eszközök között nem válogatok.
Nekem általában igazam van. S amikor azt mondom, hogy általában, akkor azt gondolom, hogy mindig. Eddig minden, amit megmondtam az pont úgy lett. Egyeseknek véleményük van a dolgokról, de én tudom, amit tudok, s ez a tudás sosem hagyott cserben. Én úgy nőttem fel, hogy az élet megtanított nagyon sok dologra. Biztos állításaim vannak a világról, amit nem lusta fotelemberek találtak ki, hanem én megtapasztaltam. Sokan nem tudják, nem látták, amit én, s ezért hülyeségeket gondolnak és mondanak. De én pontra teszem őket.
Én jó ember vagyok. Sose ártottam senkinek, mindig első voltam az adakozásban, ha mindenki annyit adna a koldusoknak, mint én jobb lenne a világ. Én a használt ruhát mindig odaadom a szegényeknek, meg annak a sok nyomorultnak, akiknek gyűjtenek. De ha már adtam, akkor elvárom, hogy valaki vigye el ezeket a hajléktalanokat az utcáról. Nem tudom hová, ez nem az én dolgom, de engem zavarnak, mert büdösek és félek tőlük. Na, nem úgy, mert én senkitől és semmitől nem félek, de ezektől minden kitelik, pedig én mennyit dolgozom értük.
Én feláldozom magam mindenkiért, dolgozom másokért, én rengeteget tűrök. Én jó vagyok, én becsületes vagyok, én okos és tapasztalt vagyok. Én imádom magamat.
Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába.
A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá.
A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.
Nemrég szörnyű hírt kaptam, ami letaglózott. Kedves barátom halt meg. Belém mart és elkábított a gyász, sajog mindenem, s reszketek. De ha kicsit elengedem magam, s hagyom, hogy igazi lényem átvegye az uralmat a látszat felett, akkor rájövök, hogy még a nagyon valóságos fájdalmam is feloldódik szétterülő létezésem dimenzióin. Mert nincs halál, s aki elmúlt, nem múlt el. Mert nincs múlt és jelen és jövő, csak most van, s ebben a mostban nem létezik az elmúlás. Mert a barátom is él. Bennem és általam és a mostomban. Ott van velem, látom, hallom, emlékszem, élem, lélegzem őt is, s ott is lesz a mostban létrejövő jövőmben.
Korunk lehetővé tette számunkra, hogy majdnem korlátlan szabadsággal éljünk. Szabadabbak vagyunk, mint a királyok korábban. Oda megyünk, ahová akarunk, azt eszünk, amit akarunk, s ha fényes nyárban harminc fokosra srófoljuk a hőmérsékletet szobánkban, úgy, hogy a hőközpont dübörögjön, azt is megtehetjük. S ez a szabadság elkényeztetett. Azt hitette el velünk, hogy korlátlan szabadsággal bírunk, amit arra használhatunk, hogy önmagunkat másoktól elszakítsunk.
Oké, figyelj! Képzeld el, hogy küldök neked egy mondjuk tízezer darabos puzzle-t. Csak úgy, né, jófejségből. Igen ám, de a kiszállító cég elveszíti a puzzle dobozát, sőt még a zacskót is kibontja, s puszta rosszindulatból kiveszi az összes olyan darabot, aminek legalább az egyik oldala egyenes, majd az ajtód előtt, egy zacskóban hagyja a megmaradt részt. Puszta szeretetből… Tegyük fel, hogy nem dobod az egészet a szemétbe, mert felkelti a kíváncsiságodat az ügy. Nem tudod, hogy mit ábrázol a kép, azt sem, hogy minden része ott van-e, s amint kirakosgatod magad elé az egészet, hamar rájössz, hogy hiába keresed a sarkokat, az oldalakat, ilyenek ebben a zacskóban nincsenek. Hogyan folytatod a munkát?
A jó művészeti alkotás végleg megváltoztatja az embert. Lehet, hogy csak egy icipicit, de lényegileg és végérvényesen megváltoztat. Egy jó regény világa sokáig velünk marad. Szőjük tovább a szálait, ismerkedünk a bennünk életre kelő szereplőkkel, döntéseiket mérlegeljük. Azaz a regény két borítója közé bezárt világ bennünk nyílik ki.
A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére.
Erdélyben élek. S bár ez a hely csak a világ földrajzi térképén látszik, a politikain sajnos nem, hallatlanul izgalmas itt létezni. Már csak azért is, mert e pár ezer négyzetkilométernyi helyen találkozik a Nyugat Bizánccal. S bár ezek a fogalmak megtörténhet, hogy történelemórákat juttatnak eszünkbe, itt kőbe és agyba vésve tapasztalható ez a különbség.
Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt.